Egy ország, ahol négy jelentősebb kommunista párt van
Ez persze némileg túlzás, de annyira sajnos nem, hogy ne vegyük komolyan ezt az állítást. Németországban jelenleg négy progresszív párt van, három be is jutott a Bundestagba a tegnapi választáson és a negyedik is csak minimálisan maradt el az 5 százalékos bejutási küszöbtől.
Persze az, amely mutatott némi patriotizmust. Az SPD, tulajdonképpen minden szociáldemokrata pártok ősanyukája már a kilencvenes évek óta ugyanazzal a sebességgel robog a szélbal felé, ahogy egyre jobban jelentéktelenedig el. Ők is azt csinálták magukkal, mint amit a CDU-CSU-val Merkel, mind liberális és zöld hülyeséget benyaltak, miközben nagy ívben ürítettek a hagyományos szavazótáborukra, a munkásságra. Szépen lepaktáltak a nagytőkével is, a liberálisokkal is, aztán most csodálkoznak. Mi nem.
Volt szerencsém a kilencvenes évek elején az éppen egyesített Berlint megtekinteni. Ez ugye akkoriban az egykori Kelet- és Nyugat-Berlin meglátogatását jelentette, mert akkor még Berlin nem egy hely volt, hanem erősen kettő. Azt hiszem ezt hívják kulturális sokknak, mert Nyugat-Berlint, amely ugyebár végül elfoglalta a város keleti felét, nem érdekesnek találtam, hanem nagyon látványosan értelmetlennek. A várost akkor már irányították a zöldek, de a mindenféle őrült kisebbségekkel és már akkor is etnikai ellentétekkel teletűzdelt szubkultúrák már akkor sem tűntek szimpatikusnak, pedig akkoriban Magyarországon a politikai nézeteim kifejezetten “alternatívnak” vagyis zöldnek és nagyon nem konzervatívnak számítottak.
Csakhogy a nyugat-berlini feeling és a magyarországi alternatív kultúra között pont az volt a különbség, mint egy normális magyar ember és egy német között. Mi itt poénnak és teljesen tudatosan a saját akkori életkorunkból eredő polgárpukkasztásnak tekintettük a hozzáállásunkat és minden nap hazamentünk belőle. A németek, azok a németek, akiknek pont a német rigorózusságból volt elegük, nem vették poénra a lazulást, hanem tankönyvszerűen voltak alternatívok, egyszer el nem röhögték magukat közben.
Valami művészkolóniában laktunk, ott láttam életembe először rendesen női ruhában (beleértve a magassarkút is) járó férfit (185 centiméter magas, borostás és heteró), német mértékkel egész szép csaja is volt. Valami grafikus vagy mi fene volt és egész szép ösztöndíjat kapott a várostól, hogy ebben a minimális bérű, Wedingben található, gyufagyárból átalakított művésztelepen kiteljesedhessen. Mint értesültünk, a barátnőjével az volt a fő kapcsolati problémájuk, hogy melyikük is védekezzen, és mivel, a csaj ugyanis feminista volt és szerinte a pasija nem volt eléggé az. Először láttam olyan embereket, akik teljesen az ideológiájuknak éltek, Magyarországon se a legvadabb komcsi, se a legelvadultabb művész nem vette ennyire komolyan magát. Mint megtudtam azért voltak ilyenek, de csak nagyon bel- és balpesti alapon (Orfeo csoport), de ennyire vonalasak a magyar beütés miatt ők sem tudtak lenni.
Mai ésszel nézve, már akkor teljesen egyértelmű volt, hogy a németeknek nyaú, harangoztak, kampec, vagy stílszerűen kaput. Egész életemben nem láttam annyi beteg extrémitást a magyar éjszakában (pedig igyekeztem), mint ott Berlinben pár nap alatt.
Mindez azért jutott eszembe, mert a következő vérkommunista párt Németországban ugyebár a zöldek, Die Grüne, akikre Franz Jozef Strauss azt találta mondani annak idején, hogy eleinte minden paradicsom zöld, de aztán ha megérik, akkor ugyebár vörös. A zöldek mindig is a tagadás és a rombolás pártja voltak, csak ez az 1990 előtti hidegháborús helyzetben például nem derült ki, mert ugye akkoriban a békébe voltak belehődülve, pont annyira, mint most a háborúba. Ha Oroszország kommunista maradt volna, ma ezek a zöldek sokkal megengedőbbek lennének Putyin “honvédő” háborújával. A német zöldek a szélsőkommunisták, az anarchisták, a voluntaristák, a bolsevikok, azok, akiknek tényleg semmi más nincs a fejükben a párt aktuális irányvonalán kívül. Iszonyúan primitívek az elmebetegségük mellett, műveletlenek, beszűkültek, az erőszakos változtatás megszállottjai. Megingathatatlan törzsszavazóik vannak, a katasztrofális kormányzás és a szellemi fogyatékos vezető politikusaik ellenére 11 százalék felett maradtak.
Aztán a harmadik kommunista párt, a német fasizmus (nem nem a nácizmus) legrosszabb hagyományait az NDK-ban tovább vivő Német Szocialista Egységpárt utódpártjának a PDS-nek az utódpártja a Linke. Ők abban különböznek a zöldektől, hogy nekik csak egy elmebajuk van, a bürokratikus, szürke hétköznapi kommunistáskodás illúzióját kínálják, valószínűleg valahogy korszerűsítve, felújítva, mert szépen feltámadtak és nem csak a kelet-német, hanem a nyugati német néplelket is meg tudták szólítani, hiszen 8 százalék felett kaptak.
És végül ott van a BSW (Sahra Wagenknecht Szövetsége), amely tulajdonképpen éppen nem jutott be a Bundestagba (4,97 százalék). Rendes kapitalizmuskritikus párt ez is, kívülről úgy tűnik, a lényege az, hogy egy viszonylag tehetséges politikusra épül. Sahra Wagenknechtre, aki a Linkéből pattant meg, és iráni származása ellenére német patrióta húrokat is penget, bevándorláskritikus is. Schiffer András (ezt nem cikizésből mondom) szimpatizál vele, ha jól értem, úgyhogy valószínűleg rengeteg kommunizmust tartalmazhat.
Németországban nincs mérsékelt baloldal, ez a mérsékeltség is eleve csak az SPD-vel kapcsolatban lenne felvethető, de ahogy behódoltak a liberalizmusnak és a kommunistáknak, az a szociáldemokrácia teljes tagadása. Ez a szélsőbal viszont 40 százalék felett van.
