Mi lesz velünk, ha lényegtelenné válik a NATO?
NATO(ut)
A NATO egy olyan betűszó, amelyet mindenki használ, mindenki érteni véli, hogy mi is a fogalom jelentése, de kevesen gondolnak bele abba, hogy valójában milyen komplex problémahalmaz kezelésére is hozták létre ezt a katonai védelmi szervezetet. A NATO ugyanis nemcsak a Szovjetuniótól védte Nyugat-Európát, majd aztán Oroszországtól és a déli káosztól Közép- és Nyugat-Európát, hanem a tagjait is egymástól.
Sztálin halála után egyre nyilvánvalóbban derült ki, hogy a “békés egymás mellett élésnek” nincs alternatívája egy atomfegyverek által uralt világban. Nem mellesleg az is egyértelművé vált a hatvanas évek végére legkésőbb, a NATO és a szovjetek számára is, hogy a modern ipari államok területén hagyományos háborúzni sem igazán lehet, mert a totális háború a kőkorszakba löki vissza azokat a területeket, ahol átvonul a front vagy ahol tényleg rombolni akar az ellenség. De ugye ilyesmi nem szokta megakadályozni az állami eliteket, hogy háborúba keveredjenek egymással.
A NATO a tagjait is védi egymástól
Zárójelben megjegyezném, hogy az orosz-ukrán háború nem totális háború, Putyin nem hazudik, Oroszország még használni akarja azokat a területeket, amelyeket el akar foglalni, tehát igen visszafogottan háborúzik. Ha totális háborút akar valaki látni, akkor Bahmutot (itt nem volt az oroszoknak más katonai lehetősége) vagy a Gázai övezetet bizonyos részeit nézze meg, pedig ott nem is volt komoly ipar, csak a magát a szó szoros értelmében a lakosságba beásó Hamasz.
A szovjet fenyegetés Közép-Európa szovjetizálása után egy nagyon jó indokot szolgáltatott arra, hogy a nyugati hatalmak által megszállt részét Németországnak egy USA dominálta európai célokat szolgáló védelmi szövetségbe integrálják. És a legendákkal ellentétben nem csak a németeket akarták pacifikálni végleg, hanem a franciákat, az angolokat, tulajdonképpen az összes akkor még gyarmattartó európai országot is. A hanyatló török birodalom sem csak az azon a tájon folyamatos orosz veszedelem miatt lett a NATO tagja, hanem a lehetséges hatalmi vákuumok elkerülése okán is.
Európa ugyanis a háborúk földje volt és nem csak a huszadik században, hanem az egész történelmében is. A nemzetek nem szoktak megváltozni, a nemzeti elitek meg végképp nem. Az akkori, a tapasztalatok alapján érthetően háborúellenes elitek és még létező nemzetek nem kevés belső torzsalkodás után belementek abba, hogy feladják saját birodalmi (gyarmattartói) álmaikat és egy jólétben, együttműködésben és békében élő, birodalomra csak halványan emlékeztető, katonai potenciálját egy tőle független szövetségi rendszerbe integráló valamiben egyesülnek. Az Európai Szén- és Acélközösségből EGK (Európai Gazdasági Közösség) majd EU lett, de ennek a szövetségnek egyetlen tagjának sem, sőt a tagjai összességének sem volt az USA-hoz mérhető katonai ereje.
Amerikának ez nem volt ellenére Kína megjelenéséig, mert Kína teljesen más méretű és minőségű fenyegetés, mint Oroszország. A Szovjetunió sohasem volt igazán “korszerű”, hihetetlen őserővel rendelkezett, de néhány szűk technológiai területet leszámítva sosem járt az USA előtt. A szétesését túlélte Európa, mert igen irányítottan dőlt össze visszatekintve a birodalom utolsó öt évére, sőt teljesen szervezetten tudta a nyugat a szovjet birodalom, sőt a korábbi orosz birodalom országait, területeit integrálni a NATO-ba és az EU-ba.
A NATO előtt álló fő kihívás most az, a szervezet belső kohézióját tekintve, hogy az európai nagyok megértik-e, Kína miatt az EU és a NATO jelentőségének nagy részét elveszíti az USA számára. Kína ugyanis a globális világban nagyságrendekkel nagyobb probléma Amerika számára, mint a Szovjetunió volt. Kína iszonyúan korszerű, remekül kombinálja a tervgazdálkodást és a kapitalizmust, elképesztően innovatív és kulturálisan is érthetetlen a globális nyugat számára. Kína néhány évre van attól, hogy katonai értelemben is összemérhető játékos legyen az USA-val Ázsiában és a Csendes-óceán bizonyos részein.
Ez számunkra azért fontos és nagyon kellemetlen, mert az USA határozott európai jelenléte nélkül az európai nagyhatalmak, minden társadalmi, kulturális és gazdasági bajaik ellenére és ezekből következően leginkább csak rövid távon, de vissza fognak térni a régi szokásaikhoz. Ez a háborúskodás, a gyarmatosítás, a nekik nem tetsző kultúrák elpusztítása, a birodalmi logika, és úgy általában egy olyan irracionális világlátás, ami szerint még mindig Európa a világ közepe.
Ha nincs erős és potens NATO, amelynek léteznie kell, tehát nem korlátozhatja az erőket és az együttműködéseket erodáló módon a tagok szuverenitását, akkor a gyengülő NATO szerepét az EU veszi át és nem szuverén szereplőként, hanem eszközként fogja felhasználni a közép-európai államokat. Vagyis hangozzék ez bármilyen kellemetlenül, a NATO minket elsősorban nem az oroszoktól védett meg az elmúlt harminc évben, hanem legalább annyira a német, francia, angol álmodozásoktól. Ezek az elitek, amelyek egyébként otthon már csak a saját társalmaik romjain ülnek, ugyanúgy erősek és befolyásosak akarnak lenni valahol máshol a világban, mint elődeik az előző öt-hat nemzedékben. És szerencsétlenségünkre most már erre csak az EU keretein belül és pont itt Közép-Európában van lehetőségük.
Ha a NATO kiürül, vagyis az USA távozik Európából, akkor egy olyan összevont brüsszeli, tehát német és francia elittel maradunk magunkra, mint akkor, amikor még az USA nem játszott szerepet az európai erőegyensúlyokban. És ezek sohasem csak egy kis részét kérték a szuverenitásunknak.
