Vona Gábor szeretett pártelnök lenni

A(z egykori) Jobbik egykori elnökeinek szomorú sorában kétségtelenül Vona Gábor a legtehetségesebb figura. Őt Sneider Tamás követi, aki mögött a jelenlegi elnök jelentéktelenkedik el. És tőle is messze távol lelhető fel a teremtés egyik látványos fiaskója, a Péter nevű. A Tamás az egyetlen, akiben volt annyi méltóság, hogy nem alapított új pártot a Jobbik tetemcafatainak asszimilálása érdekében.

Tehát ha jól számolom, négy párt, pártkezdemény, pszeudópárt pályázik az egykori Jobbik egykori, kb. 1 090 000 fős 2018-as szavazójára. A Mi Hazánk viszonylag sikerrel, továbbá J. Péter tömegmozgalma, illetve a jelenlegi jogutód párt, amely úgy jogutód, hogy a pénzen kívül semmit nem birtokol az eredeti Jobbikból. Szavazókat meg végképp nem.

Vona Gábort láthatólag elfelejtették értesíteni, hogy egyszer volt Budán kutyavásár. Ami a Jobbikból maradt, azt tokkal, vonóval, gyantázóval, partitúrával együtt lenyúlta a Toroczkai, aki nem akart néppártosodni. Azt a bő egymilliónyi szavazatot ugyanis nem a néppárti Jobbik kapta, hanem a Jobbik lelke, amit pont a nevezett Vona Gábor helyezett letétbe Heller Ágnesnél. Nem hiszem, hogy lehetne találni olyan embert, szakértőt, esztétát, politológust, aki Vona Gábor politikai nézeteiről bármiféle konkrétumot mondana, ami jelenleg nem szerepel a Mi Hazánk programjában és nem mellesleg egyébként bele lehet suttogni a Spinoza-ház sötétjébe. Utóbbi mindegy is, ehhez a részhez amúgy sem tartoznak szavazók.

Az értelemszerűen teljes illúzió, hogy az egykori MIÉP hangulatára valamiféle intellektuálisabb radikális nemzeti pártot lehetne alapozni. A politikai helyzet visszavonhatatlanul megváltozott, az SZDSZ megdöglött (sajnos ezt nem szabad máshogy leírni), és az az undorító, beteges magyarellenesség, ami a politikája lényege volt, annyira természetessé és általánossá vált az ellenzéki oldalon – az Izrael-ellenesség mellett –, hogy az antiszemitizmus ma már újra a baloldalé. Jobban is csinálják, mint ahogy azt Vona tudná és ahogy annak idején a Jobbik művelte.

Hasonlóan járt a Jobbik másik nagy toposza, a cigányellenesség is, amely problémaként csak enyhült, de még nem oldódott meg. De miután az elmúlt évtized kormányzása bebizonyította, hogy a cigányság többségét is meg lehet dolgoztatni, a probléma a cigányság azon részére, pár százalékára redukálódott, akiknek a viselkedését a liberális büntetőpolitika és joggyakorlat képtelen kezelni. Ezek a csoportok viszont túlságosan hasonlítanak azokhoz a migránsokhoz, akikkel sikerült az EU-nak a magyar társadalmat rendesen sokkolnia. Az egykori Jobbik-szavazók lehet, hogy a néppártosodás során megszerették az EU-t, de egyenként annak egyetlen fő “értékét” sem fogadták el. Különben is az EU iránt lelkesen elkötelezett nácik 29 fős szavazói csoportjára már rárajtolt a Jobbik – Konzervatívok (vagy mi a nevük újabban).

Vona Gábor valamiféle reformkorban reménykedik. Az ember ilyenkor elgondolkozik azon, hogy kik és mit akarnak megreformálni. Vona beszélőfej-pályafutása során az előző években sem mondott, írt semmi olyat, amiből ki lehetne nyomozni lózungokon kívül bármit is. A “szeressük egymást, gyerekek!” jellegű felszólamlások nagyon kedvesek, de az emberek alapvetően nem szeretik egymást. Jelesül Magyarországon nagyon jó okkal nem szeretjük a posztkommunistákat és a liberálisokat, akik egyébként már újra kommunisták, hiszen maguknak akarják azt, amit az eltakarodásuk óta az elmúlt három választási ciklusban a magyar nép felhalmozott.

Vona nem kedveli Orbán Viktort, ami nem meglepő, hiszen ő is, mint az összes, magát miniszterelnökként otthon, a tükör előtt elképzelő bukott politikus, őt okolja a kudarcos karrierjéért. Motivációnak ez elég, de programnak azért csak nem tekinthető. A Mi Hazánkon kívüli egykori Jobbik-szavazók is azért választották a Jobbikot, mert azt remélték, hogy az Gyurcsányon és a kommunistákon, a cigányokon, a zsidókon, a gyíkembereken, kapitalistákon (a nem kívánt törlendő) majd jól bosszút áll, nem úgy, mint a mérsékelt Fidesz. 2014-re ezeknek az embereknek a listájára felkerült a Fidesz is, hiszen nem kaptak trafikot és nem nőtt kétszáz százalékkal az életszínvonaluk. De ettől nem szerették meg a baloldali ellenzéket. Maximum néhány tízezres szavazói mozgások lehettek ennek kapcsán, az egykori átlag Jobbik-szavazónak nem növekedett érdemben a baloldali és liberális tűrőképessége.

Vona azt hiszi, hogy ő csinálta meg a Jobbikot. Pedig csak annyit tett, hogy egy tömeg élére állt és oda vezette őket látszólag, ahová menni akartak. Ha Vona marad, a Jobbik akkor is belerokkant volna abba, hogy többé egyetlen választáson sem ígérhette volna meg a győzelmet a szavazóinak, mert kiderült, hogy ebben a projektben csak ennyi van. Vona Gábor 2018-ban ezt felismerte, de mostanra elfelejtette. Hiányzik neki a feeling, a megalapozottnak tűnő reménykedésben végigkampányolt hónapok, a győzelem igézete. Most azzal ámítja magát, hogy nagyot fog robbantani, összeránt egy értelmezhető nagyságú szavazótábort és az EP-választásokon legalább egy mandátumot szerez, újra felrakja magát a térképre.

A programból egyedül a herbál elleni küzdelmet tudom értelmezni, viszont legalább nem fognak össze a többi párttal. Persze nem lesz második reformkor és persze második Jobbik, Jobbik-jelenség sem. Mondjuk nem is hiányzik. A párt nevét sem kell megtanulni.

Vezető kép: Még a szebb jövőbe tekintő Jobbik-elnök Vona Gábor. Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu