„Az értelmét nem tudom, de épp ezért jöttem hozzád, hogy megtudjam.” - az első filmes Szombath Mátéról

„Nem szeretem azokat a filmeket, amelyek csak akkor nyerik el jelentésüket, ha utána többoldalas szöveget olvasok el hozzájuk. Egy filmnek akkor és ott kell hatni. Egészen az elejétől az utolsó másodpercig éreznem kell, hogy mit szeretett volna az író közölni velem.”

CSENGERI VIKTORINA - NULLAHATEGY

Ehhez hasonlatos mondatok ütötték meg a fülemet minap az egyik gyorsétterem piszkos üvegén kibámulva. Eszembe jutott róluk a az elmúlt hetekben látott Feketerigó, Szombath Máté első filmje. Mögöttünk van egy közös interjú, számtalan személyes beszélgetés, halomnyi kritika és a hároméves forgatás, így bár lehetne ez is egy a végtelen számú kritika közül, mégis inkább az utca embereként kezdett el foglalkoztatni a kérdés: mi a barátság? És miért nyúlnak rendezők, írók mostanság különösen sokszor a madár motívumához (lásd: Birdman, Black Swan, Bird People és még sorolhatnám).

Feldmár András egyik előadásában azt mondja, hogy amíg önmagunkat mutatjuk, addig a valós énünket látják. Aztán ha álarcot öltünk, akkor pedig azt. Minden jelmez és álarc önmagában jó, de ha feltesszük, akkor nem szabad panaszkodnunk azért, hogy nem látnak be mögé. Álarcot teszünk fel, majd sírunk, hogy senki sem igyekszik azt leszaggatni rólunk.Ez játszódik le a film két hőse, Kolos és Márk között, akik kisiskolás korukban lettek barátok, majd évek múltán véletlenül futnak össze az utcán. Feltéve, ha egyáltalán hiszünk a véletlenekben, vagy azt gondoljuk, hogy a dolgok ott és abban az adott percben okkal történtek. Mert ha létezik két, teljesen különböző fiatal akkor az a film két főszereplője, amolyan apollóni és dionüszoszi jellem, akik ’normál’ esetben egymás agyára mennének – hiszen míg az egyik át mond, akkor a másik biztosan bét. De talán nincs csodásabb dolog a barátságnál, mikor mindkét fél képes meglátni a másik igazi énjét, s kihúzni őt abból a szürke, egyhangú állapotból, amiben eddig tengődött.

Számtalan rejtett dolog

Szombath Máté vallja, hogy nincsenek véletlenek. Elmondása szerint csupa sorsszerű esemény segítette a film alakulását, amit szinte még most sem tud felfogni. Ha csak arra gondol, hogy Márknak a Trainspotting-ban is helytálló, a Nefelejcs utcai lakása is egy barát ’csakúgy’ elejtett ajánlata miatt kerülhetett bele a filmbe. Vagy ha ez még nem minden, akkor Lugosi egykori bandájának, melynek vérbeli rajongója volt maga a rendező is, egyik számában (Death Jazz) is felcsendül a sor: „…What is your last word, Blackbird?”.

• Talán sokszor úgy érezzük, hogy szinte már a közönség szájába rágom, hogy a film központi motívuma a Feketerigó. De ha jobban belegondolunk, és figyelemmel követjük az eseményeket, akkor felfedezhetjük, hogy minden okkal van úgy, ahogy. Például a feketerigós póló, mikor a jammelgetős résznél még nagyban tervezik a banda logóját, majd a következő jelenetben már ott van az elkészült felső. Kolos pedig, az elhivatott hülye gyerek pedig örül, mint majom a farkának, hogy végre tagja lehet egy punk zenekarnak, aminek ráadásul még a pólóját is viselheti. Egyáltalán nem egy fennhéjazós önmutogatásnak szántam. Az meg szintén más tészta, hogy a kezdetektől fogva tudtam, hogy a banda neve Blackbird lesz majd, történjen bármi is.

Van a filmben pár elrejtett párhuzam is, amire talán csak az igazán madár-fanatikusok fognak rájönni. Konkrétan a madár négy jelenetben tűnik fel: az első háromnál hallunk egy éneket, ami nem a feketerigó saját dala, majd mégis, rögtön az éneket követően megpillanthatjuk a madarat. Az utolsó, avagy zárójelenetnél pedig felcsendül a feketerigó igazi éneke, de akkor pedig hiába keressük, de nem látjuk a dal gazdáját. Minden apró kis jelenettel igyekszik Szombath az illúzió és a valóság kérdését feszegetni. De ahelyett, hogy tálcán kínálná nekünk a megoldást, inkább minket is egyfajta csapdába csal.

A szürke hétköznapok, a valóság súlya és a vele ellentétbe helyezett szabadság és az egyéniség illúziója, az a két pólus, ami történet mozgatórugójává válik. A két fiatal ugyanott kezdték a felnőtt életet, hiszen mindketten egy erősen dogmatikus, vallásos neveltetésben részesültek. Ezt követően azonban Kolos szinte lehajtott fejjel követte ezt a vonalat, nem ismer sem ellenszegülést, sem változtatást. Nem telik bele pár másodpercbe, de látjuk, hogy még mindig "anyuci kicsi fiacskája", aki bár tehetséges művészpalánta, mégsem teljesedik ki. Amolyan tipikus fiú a szomszédból, azzal a kereszttel a hátán, amit könnyedén levethetne, ha merne. Mindezt tetőzve egy olyan párkapcsolatban él, amit leggyakrabban többéves házasoknál láthatunk: A szerelem már rég kihűlt, a felek még egy igazi veszekedésre is sajnálják az energiát. Egy szó, mint száz, Kolossal könnyedén képes bárki azonosulni, szinte magunkénak érezzük azt a fajta melankolikusságot és szabályszerűséget, amiben ő él. Aztán hirtelen felbukkan Márk, a vonzó jellem, aki mindenki szeretne lenni egy picit. Ő az individuum a Rendszeren belül, a megmásíthatatlan egyéniség, aki határozottan és bátran képviseli ezt.

„Isten utál engem, de az érzés kölcsönös!” (Márk)

Felmerül a kérdés: mennyire stabil és valóságos az a lázadás, amit a gyerekkori barátunk hirdet.Kolos mégis mindenfajta kételkedés nélkül bedől Márknak. Megtetszik neki az az életmód, ami eddig vagy őszintén távol állt tőle, vagy mindeddig csak egy álcát próbált mutatni a világ felé. Az azonosulás és egyéniség kérdésére jön maga a motívum, a feketerigó. Ebben az allegóriában a hétköznapi emberek az aluljáró aszfaltján csipegető galambokkal azonosíthatóak, ezzel szemben a feketerigó egyedi, szabad, saját szabályok szerint élő állat. Utóbbi képes minden más madár énekét leutánozni, de ott a saját dala, ami viszont leutánozhatatlan. Ez az elmélet, amit Márk két füves cigi között ejt el, a film meghatározó mondata – és ami újból és újból Kolos fülében cseng vissza.

Meddig merészkedhet el egy individuum akarata?

Tekinthetjük –e barátnak azt, aki egy közös kocsmázás során például elviszi előlünk a kiszemelt leányzót? Számíthatunk –e arra az emberre, aki egy sikeres koncert érdekében nem törődik azzal, hogy a színpadon eszméletünket vesztjük? Márk illuzórikus élete mögött ugyanis nem húzódik meg más csak végtelen önzés és hatalmaskodás.

• A film egyik leglényegesebb témája, hogy alapvetően mennyire bízhat egy ember a másikban. Egy szoros barátság illúziója, ami már-már egy testvéri kapcsolattá alakul át. Az egész történeten átlebeg viszont, hogy igazából senkiben sem bízhatunk meg teljesen. Mindig fennáll az esélye annak, hogy a másik hátba szúr. Ismerjük azt a gyermekkori ábrándot is, hogy a legjobb barátunkkal közösen megváltjuk majd a világot. Ez azonban felnőttkorban, bár létező és megvalósítható dolog lenne, ezzel szemben mégis mindenki a saját egyéni dolgaira kezd fókuszálni. A közös tervek pillanatok alatt semmissé válnak, és a világot ismét nem váltotta meg senki.

Bár mellékszereplők közül mindenki csak egy-egy jelenetben kap kiemelkedőbb szerepet, közülük is Tomi (Orosz Bálint) karaktere az, aki egy afféle jövőbeni Kolosként tűnik fel. A fiú, (akinek vonásai megszólalásig hasonlítanak Ian Curtis-ére), nem talál már semmi boldogító tényezőt az életében, az öngyilkosságot választja egyedüli választható útnak. Talán nem is maga a tett rettenti el Kolost, hanem, hogy Márk szinte szemrebbenés nélkül fogadja a hírt – mintha csak azt tudta volna meg, hogy a holnapra napsütés helyett esőt mondanak. Már karakterében bele van sűrítve minden: a világmegváltó tervek, a szabályok felrúgása, a hedonista életmód. Mint egy bálvány, úgy omol le Kolos előtt az a képzelt tökéletesség, amit barátja képvisel.

Vizsgafilmből hároméves projekt

• Robert Musil osztrák író novellás kötetét még az anyukám ajánlotta. Nagyon rámentem arra, hogy egy irodalmi adaptációt csináljak. Azonban olyan sztori nem volt a fejemben, ami régóta a vágyam lett volna megfilmesíteni. Egy rakat novellát elolvastam, mielőtt ez a kezem ügyébe akadt. Tetszett a téma, amit fejtegetett: a gyerekkori barátság, a tanácstalan istenkeresés – bolyongunk, keressük az igazat. Nulla költségvetésből teljesen nem tudtam volna átadni a novellát, ezért lett ez a verzió, ami. Igyekeztem a környezethez illő sztorit kiválasztani, és a sajátságos közegből válogattam ki a statisztákat is. Változtattam a szerkezeten is, hiszen a filmben nem leülnek egymással szemben és mesélnek. Nálam találkoznak, és újból átélnek dolgokat. Az elején még a fejemben volt egy alternatív befejezés, amiről lebeszéltek a tanáraim. Szerettem volna, hogy még egyszer időskorukban találkozzanak. Akkor biztos, hogy az öreg Márknak, Derzsi Jánost szerettem volna.

Nem szó szerinti novella-adaptáció a Feketerigó. Amikor Kolos a detoxra kíséri el barátját, az irodalmi műben egy háborús frontjelenet. Részben a költségek, másrészt a korhűség okán Szombath Máté ezeket a jeleneteket próbálta a mi környezetünkre átalakítani.

"A filmben alapvetően több téma is felmerül: A barátság kérdése, a gyerekkori barátságok – ezért is tetszett meg a novella is-, a gyerekkori barátság egy bizonyos neveltetés során (katolikus iskola)". - nyilatkozza a rendező. "A novellában, mire a hősök felnőttek lesznek teljesen más irányába alakul az életük. Egyikük a munkásmozgalom részese lesz, a másik meg nagy üzletember, véresszájú kapitalista."

Valószínűleg a fiatal rendező munkáival fogunk még találkozni, hisz újabb szinopszison töri a fejét. Sok mindent nem árult el a jövőbeni filmjéről, de egy biztos, hogy az illúziókergetés, a valóság és az álom közötti ide-oda hintázás, a valódi értékek utáni kutatás központi témái lesznek továbbra is. Amit a Feketerigóban csak kezdetlegesen, felvetésként fogalmazott meg, az a következőben már élesen ketté is fog válni. Máté amúgy megszállott szerelmese a bábtechnikának és a klasszikus látványtechnikáknak. Tervei között szerepel, hogy saját alkotásaiban is alkalmazza majd ezeket a megoldásokat.

A fiatal Szombath Máté, akinek most talán lesz ideje másik szenvedélyével, a zenével is foglalkozni, amolyan feketerigó a mai kezdő filmes közegben. Nem szokványos módon valósította meg egyik álmát, és minden első filmes bökkenőtől eltekintve, létrejött egy olyan mű, aminek van határozott mondanivalója. Szól valamiről, képes lekötni a mozivászon elé, azt követően pedig van igény beszélgetni az általa felvetett témákról. Ahogyan a novella is végződik („Én csak úgy tudom, hogy így történt. De épp ezért jöttem hozzád, hogy ezt megtudjam.”), a Feketerigó is számtalan kérdőjellel zárul, amire magunkban kell megtalálni a választ.