Julianne Moore, képzelt betegen innen és túl

A „Still Alice” („Megmaradt Alice-nek”) különleges hangulatú film, mert a betegség (az Alzheimer-kór) rémálomszerűen begyűrűző következményeit eddig még nem tapasztalt „nyugalommal” és mély együttérzéssel követi nyomon.

SZERENCSÉS MÁRTON DÁNIEL - Nullahategy

A film Magyarországon is megjelent Lisa Genova (azonos című) regényének szokatlanul pontos és sallangmentes adaptációja; megidézése az eredeti, az írótól származó intencióknak. A film igazi erőssége az, hogy nem az Alzheimer-kórról; nem a kegyetlen betegség lefolyásáról és nem a felejtés; a tudat széthullásának fájdalmairól szól, hanem egy a jelenlétéért reménytelenül küzdő nőről, emberről.

Alice (Julianne Moore), akit (a történet elején) megismerünk a Columbia egyetem nyelvész-előadója, magával ragadó, fiatalos lendületű gyönyörű nő. Kezdetben hétköznapi apróságokat felejt csak el; és különös, a gyerekkorába visszautaló asszociációja támad egy a beszélgetésbe nem illeszkedő pillanatban, amely anyjáról és testvéréről megmaradt legmélyebb, „titkos” emléke. Később: váratlan rosszullét a parkban, kocogás közben. Eltéved a számára oly ismerős, ezerszer bejárt helyeken. Ezek az első gyanús jelek számára, számunkra. Neurológushoz megy, és hamarosan kiderül, hogy a nagyon ritkán előforduló fiatalkori Alzheimer-kór kezdeti stádiumában van.

Az ezt követő „álmatlan éjszaka” a film egyik kiemelkedő csúcspontja és színészileg is az egyik legjobban megformált, hiteles jelenete – felejthetetlen egyszerűség, intimitás és közelség. Julianne Moore és Alice férjét alakító Alec Baldwin alázattal és kíméletlen következetességgel –mindenféle kikacsintás vagy ferdeség nélkül – küzdenek meg szerepeikkel. A vásznon látható végeredmény vitán felül állóan pontos és mindenkire kiterjedő és átható.

Richard Glatzer (aki hosszú izomsorvadásos betegség után hunyt el a film befejezését követően) és Wash Westmoreland rendezőpáros mértékadó Cassavetes-t idéző emberismerettel és közvetlenséggel rendezte meg a filmet. (Korábbi közös munkájuk a Quinceañera című film.)

Rendezői bravúr, hogy Alice elsődleges és jól látható fizikai és mentális leépülésének közvetlen bemutatását megszakítják, tagolják a nő ismétlődően újraélt, egyre töredékesebb gyerekkori emlékei, amiket diszkrét párhuzamokkal és érzékeny montázzsal kelt életre a film. Alice számára ezek a felvillanó legbensőbb élmények és emlékek, mind kevésbé továbbadhatóak, megoszthatóak a legközelebbi családtagjai, – akár a férje, vagy a hozzá közelebb álló, vele (a pálfordulását követően) empatikusabb fiatalabb lánya – felé is, míg végül elméje teljesen az emlékeivel, önazonosságával együtt elszigetelődik az egész befogadhatatlan és „távoli” külvilág elől. Mintha, ezek az álomszerűen feltörő családi emlékképek, az emlékezete ürességét töltenék ki és kiemelnék azt, ami tudattalanul is a legfontosabb Alice számára.

Történetben láthatjuk szűkebb családtagjainak áldozatvállalását, belső változásait és tűrőképességét; miután kiderül, hogy Alice betegsége örökletes, genetikus és gyerekei közül valaki teljes bizonyossággal magában hordozza a lappangó kórt; a hosszú némaság és kétségbeesés után a család összezár, de érezhető, hogy valami megtört. Alice betegsége okán fokozatosan magára marad (látjuk, amit emberileg meg lehet tenni, megteszik); öngyógyító módon lemondanak róla, „eltemetik magukban”. Idővel férje is továbblép (bár hűsége töretlen marad), miután karrierjében, kutatási területében nagy lehetőséghez jut. Az ilyen „gesztusoktól” lesz igaz és fájdalmasan emberi film az Alice. Kijelenthető, hogy személyes, legbensőbb emlékeink a hétköznapokban elfelejtett értékére, önazonosságunk és emberi kapcsolataink újrarendezésére és saját emlékeinkkel való kapcsolattartásra provokál a film.

Alice betegségének kezelése során – természetesen – megismerhetünk sok dolgot magáról az Alzheimerről is. Azt is láthatjuk, milyen alapvető, a tüneteket kezelő gyógyszerek használhatóak, és, hogy milyen gyötrelmesen nehézzé válnak az olyan alapvető emberi, biológiai szükségletek, mint például a személyes higiénia. Alice és sorstársainak kiszolgáltatottsága, „megalázottsága” az ilyen helyzetekben mutatkozik meg igazán; Julianne Moore önfeláldozó módon, jól látható harcot vív ezekben a kivételesen nehéz, megerőltető jelenetekben.

Elénk tárul az Alzheimer-kórban szenvedők megbélyegezettsége; a bélyeg, amely eleinte elnémítja Alice-t: de már a betegség elején kicsúszik a száján a „súlyos mondat”, miszerint: jobban tűrné, ha rákja lenne, mert „azok” legalább járnak-kelnek, (amíg lehetséges) dolgoznak és „szalagokat viselnek”. A rendezők kiemelik a teljes szociális elszigeteltséget, ami a betegséggel járó mellőzöttségből és félreértésekből következik. De a „láthatatlan határt” nem lépik át, nem hagyják, hogy filmjük a betegség „poszterfilmje” legyen. Így az egyszeri, kivételes lehetőség: a film „valamisokkal többről” – mindenkire általánosan érvényes élethelyzetekről és azokra adott válaszokról (válaszainkról) szólhat.

Megható és megrendítő az a tiszta és vakítóan fehér magány, ami felé – a film utolsó szegmensében – Alice „eltávozik”. Pedig hosszan, emberi tartalékait teljesen kimerítve harcol a folytonosságért, és egyetlen pillanatra sem engedi meg magának az önhazugság bűnét. A cím arra is utal, hogy Alice a betegség által meggyötört és eltorzított arc mögött lányával, Lydiával való utolsó beszélgetésük alatt is jelen van, és érez.

A rendezők számára ugyan felróható, hogy a film „szociálisan steril” és „légüres”, de gondolkodjunk el rajta, hogy más formában elbírná-e ez a történet, a cselekmény azt a terhet, amin Alice keresztülmegy. Ami kivételes és „igaz” Alice sorsában azt felfedezhetjük Elizabeth Bishop versében, (ahogyan ezt Alice maga is szó szerint idézi) a „Vesztés művészetében”: „Veszteni megtanulhatsz, nem nehéz: / oly sok az elveszni áhító tárgy, / elhagyhatod őket, s nincs semmi vész.”

Still Alice (2014) Vetítik: Uránia Nemzeti Filmszínház2015. április 11. 17:45

2015. április 17. 20:45

Írta és rendezte: Richard Glatzer és Wash Westmoreland

Fényképezte: Denis Lenoir

Forgalmazza: Sony Pictures Classics

Játékidő: 99 perc.

Szereplők: Julianne Moore, Kristen Stewart, Kate Bosworth, Alec Baldwin