Csillogó fekete lemezek igézetében - tíz éves a Moiras Records
Tíz éves Magyarország egyetlen kizárólag vinyl formátumot megjelentető lemezkiadója, Moiras Records. 2005 őszén jelentek a Moiras első kiadványai, közöttük a hatvanas évek albummal soha nem rendelkező nagy legendájának, a Liversing zenekarnak a lemeze. Kovács László ügyvezetővel beszélgettünk az elmúlt évek tanulságairól, és a vinyl jövőjéről.
POÓS ZOLTÁN - nullahategy
Olyan táskával érkeztél, amibe pont egy bakelit is belefér… Igen, azért vásároltam 33 cm magas és legalább ilyen széles táskát, hogy beleférjen egy lemez…
Nyilván 2005-ben is tudható volt, hogy jó, ha nullszaldóra kihozható egy-egy kiadvány mérlege. Idáig mekkora a legnagyobb bukás? Az az üzleti modellünk, hogy ha egy kiadvány behozta a gyártási költséget, akkor neki lehet vágni a következőnek. A lemezkiadói „zseb” a családtól, munkától elválasztott, külön költségvetést jelent. A fenti modell mutatja, hogy ennyi év alatt csak kevés vinyl kiadványt lehetett önköltségi alapon kiadni. A tizenhét kiadványunkból hat fogyott el teljesen, de azok is hosszú idő alatt, némelyik hat évig tartott. De volt példa újranyomásra is: a Mini Fruit Pebbles című albuma utóbb további száz (!) példányban és CD-n is megjelent, igaz, már egy társkiadó (3 Bajnok Bt.) égisze alatt.
Volt olyan, hogy egy produkciót nagyon ki akartál adni, de végül nem jött össze? Ha valami nem valósult meg, azért volt, mert nem találtam hozzá megfelelő alapanyagot. Szerettünk volna például egy Bajtala lemezt is megjelentetni, de sajnos nem volt annyi hasznos anyagunk, ami kitöltött volna 2X 20 percet.
És kislemezen? A kislemez drága és veszélyes mulatság, még a nagylemezhez képest is, mert majdnem annyiba kerül legyártani, mint a nagylemezt, és az alacsony fogyasztói ára miatt a mi 300-as példányszámaink mellett a nullszaldóra is csak kevés esély van.
A Moiras portfólióban alig vannak hard-rock kiadványok, pedig talán erre a műfajra lenne a legnagyobb kereslet… Tudom, hogy a hard-rockra lenne fogadókészség, de a műfaj előadóinak voltak lemezeik, szép lassan a kiadatlan anyagaik pedig megjelentek…
Vannak albumok, amelyeket érdemes bakeliten hallgatni (például progresszív rock albumokat, klasszikus zenét, stb), de demó minőségű anyagokat miért kell vinylen kiadni? Tud-e a bakelit hangzásban hozzáadni valamit ezekhez a szerény hangminőségű anyagokhoz? A kiadványaink hangminősége valóban változó, sok a demó, és a hatvanas-hetvenes évekbeli koncertfelvétel, de rengeteg olyan anyagunk is van, amelyről nem is gondolnák, hogy sztereó, miközben az. Például a CPg lemezünk sztereóban szól. De alapvetően az a legfontosabb, hogy ezeknek a felvételeknek dokumentumértéke van.
Hogyan reagáltak a zenészek, amikor kézbe vették negyven év után életük első lemezét? A legtöbbjük boldog volt, ezt azért kijelenthetem. Jóvátételt éreztek. A zenészekkel jó kapcsolatra törekedtünk, különben nincs értelme az egésznek.
Mit szólsz ahhoz, hogy börzéken és a webes felületeken a lemezeiteket a hivatalos ár sokszorosáért próbálják értékesíteni? A Mini lemezét és a CPg kislemezét is láttam 40 euróért, ami meghökkentően magas ár. Voltak, akik egy lemezből vettek 30-40 db-ot, de nem mondhattuk a vevőknek, hogy csak egyet adunk el nekik. Alapvetően olyan terjesztőkkel vagyunk kapcsolatban, akik nem dolgoznak túl nagy árréssel.
Akik bakelittel foglalkoznak Magyarországon, jórészt prog-rockban és jazzben utaznak. Te is jórészt beat-et, és prog-rockot adsz ki, ebbe a portfólióba nem fér bele a CPg, ehhez képest mégis kiadtad… Miért? Tervben volt, hogy punk- és újhullámos felvételekkel is foglalkozzunk, de ebben a körben már majdnem minden megjelent CD-n. Akiket el tudtam érni, azok a CPg tagjai voltak. Egyébként az általunk megjelentett anyagot az első és a másodfokú ítéletük között készítették, amikor még nem tudták, hogy ki megy börtönbe közülük. A felvételeket azért csinálták, hogy maradjon utánuk nyom. Hát én huszonöt évvel a felvétel elkészülte után kiadtam ezt a bizonyos demót.
Mire képes a technika 2015-ben, ha hangtisztításról van szó? Vissza lehet hozni a sírból egy-egy felvételt? Manapság egy összetört gramofonlemezt hifi minőségben lehet reprodukálni. Magyarországon azonban a csúcstechnológia nincs jelen, mert ezek több tízmilliós programok. De nemcsak a programok drágák, egy-egy felvétellel való foglalkozás is sok száz órát is elvehet a hangmérnöktől, szóval, a teljes hangrekonstrukció valójában nem éri meg senkinek… Mi eleve olyan felvételeket kaptunk, amelyek minimum „tűrhető” hangminőségűek, de azt hangsúlyozom, hogy a szűkös büdzsé miatt mindig vannak korlátai a hangrestaurálásnak. Nincs annyi vevőnk, nincs annyi támogatónk, hogy a legdrágább technológiával dolgozzunk.
Melyek azok a felvételek, amelyeket még nagyon ki szeretnél adni? Fontos lenne a KEX elveszett rádiófelvételét megtalálni, és egy 90 perces, stúdióban rögzített anyagot is feltárni tőlük, de ezek sajnos senkinek nincsenek meg. Ha meglenne a Mini Este a székelyeknél eredeti 1972-es rádiófelvétele, nagyon boldog lennék, de valószínűleg ezt a Magyar Rádió letörölte, mégpedig a Bartók-örökösök tiltása miatt… Egyébként egészen más okból sok más rádiófelvétel is törlésre került abból az időszakból. 1974-ben a megsemmisítés alapja az akkor kitört az olajválság volt, devizát akartak megtakarítani azzal, hogy hogy a régi szalagokra új anyagot vettek fel. Popzenéből bármit lehetett törölni, csak a komolyzene maradt meg teljes egészében.
Egy évtizede mondogatják, hogy visszajött a bakelit, de ezt itthon nem tapasztaltam. Kis mozgás van a színtéren, de valódi nem érzékelhető. Te hogy látod ezt? Itthon szerintem sem divat. Van egy gyűjtői kör, akik veszik, de ez a kör is egyre szűkebb. A kiadványaink iránt a kezdeti szolid lelkesedés is mintha lelohadt volna. A hatvan felé járó gyűjtők helyére kéne jönniük a fiataloknak… Ne felejtsük el, hogy az 1965-ös Liversing-koncert, amit kiadtunk, már 50 éve volt…
Kiadtad a nagyváradi Metropol és a marosvásárhelyi Búgócsiga egy-egy lemezét. Honnan ez a küldetéstudat? Nem a Székelyföldről, vagy a Partiumból származom, a dolog különlegessége fogott meg. Ennél nagyobb kuriózumot nehéz elképzelni: egy kemény, magyarellenes diktatúrában is születtek magyar könnyűzenei produkciók.
Ha mérleget vonsz az első tízből, akkor mi lenne az, amit már megbántál, és másképp csinálnál? Minden lemez kiadásához szívvel-lélekkel álltam hozzá. Voltak, amelyekhez a külvilág lelkesen viszonyult, más lemezekhez teljes közönnyel. Például a hetvenes évek elején, Marosvásárhelyen működött Búgócsiga folk-rock együttesről eddig sem hallott senki, és ezután sem fog… A helyi rádióban készítettek felvételeket, amelyekből egy életmű lemezt készítettünk. Azért nem CD-t, mert az a profizmus felé mutatna, hogy akkor tessék ebből megélni. De mi nem ebből élünk. Művészi értelemben nem bántam meg egyik kiadványt sem. Betöltöttünk egy űrt, a vevők jól fogadták a lemezeket itthon és külföldön, de tudomásul kell venni, hogy ez egy elképesztően kicsi piac. Megismertettük, dokumentáltuk ezeket a kulturális kincseket, úgy érzem, hogy a küldetést legnagyobbrészt teljesítettük. Ha pedig előkerülnek még kuriózumok, mindent elkövetünk, hogy azokat is felhozzuk a felszínre.
