Ének a búzamezőn – Mark Knopfler új lemeze lehet az év szólóalbuma
Az első dolog, ami eszünkbe jutott Mark Knopfler Tracker című új lemezéről: harminc éve jelent meg a harmincmillió példányban elkelt Brothers in Armscímű Dire Straits album, a poptörténet egyik legsikerültebb vállalkozása, olyan slágerekkel, mint a Money For Nothing, vagy a So Far Away. Utóbbi dalhoz készült minden idők első maxi CD-je.
PZL - nullahategy
A híres coveren a felhők között repül egy 1937-es National Style O Resonator gitár. Knopfler 2015 tavaszán megjelent Tracker borítóján már egyik másik gitárt látunk, szinte felismerhetetlenül, de a felhők hasonlóan fodrozódnak. Maga a mester áll egy, a popra nem annyira jellemző tájon, egy búzamezőn. A felhők harminc évvel öregebbek, Knopfler viszont semmit nem változott, kreativitása, kivételesen meghitt viszonya hangszerével ugyanolyan, mint 1985-ben.
A Tracker pályafutása egyik legjobb szólólemeze. A legekből továbbra sincs hiány: a poptörténetben kevesen adták vissza ilyen meggyőző erővel mindazt, amit úgy hívunk: harmónia, vagy éppen idill. Már az első szám, a Laughs and Jokes and Drinks and Smokes is megmutatja, hogy Knopfler mindent tud az ír folkról. A Basil című második dal viszont már az érett melankóliát tükrözi, azt a keserédes hangulatot, ami nem szomorúság, hanem a megbékélés egyik sajátságos árnyalata. A nosztalgikus hangulatú album olyan, mint a megérkezés, ami egyben folyamatos visszautalás az utazás különböző állomásaira.
Biztosra vehetjük, hogy a Tracker dalait előbb-utóbb különböző filmek road movie-hangulatú jeleneteiben hallhatjuk újra. Ha eljátsszuk a "melyik szám lehetne Dire Straits-dal" kezdetű csacska játékot, akkor kapásból a Broken Bones című felvételt említenénk, ami elfért volna a Brothers In Armson is, de a Basil, és a Skydiver is lehetne egy-egy kései Dire Straits-nóta.
Az album jól karbantartott melankóliája is meggyőző, és a kimondottan melodikus, kiegyensúlyozott karaktere is azt mondatja velünk: megérte a három éves várakozás, ugyanis a 2012-es Privateering óta Mark Knopflernek ez az első komolyabb megnyilatkozása.
A Trackeren olyan nagyágyúk nyújtottak baráti kezet, mint Guy Fletcher billentyűs, John McCusker hegedűs, Mike McGoldrick fuvolás,Glenn Worf basszusgitáros és Ian Thomas dobos, de Nigel Hitchcock jazzszaxofonost és Phil Cunningham harmonikaművészt is a közreműködők között találjuk. Van néhány üresjárat is (Light Of Taormina, Silver Eagle), de az utolsó előtti dal, a dinamikus Beryl újra életet lehel az albumba.
A lemezborító felhői eszünkbe juttathatják a Brothers In Arms cover felhőit, ami a rózsaszín betűk miatt kapott némi rózsaszín árnyalatot, de a Trackeren a felhők már olyan valóságosak, mint a Knopfler előtt elterülő búzamező. A két album között pont ez a rózsaszín árnyalat a legalapvetőbb különbség.
