Barbárokra várva a Margófeszten – Péterfy Gergely Aegon-díjas íróval beszélgettünk
Nem tudok naplót írni, mert nem érdekel, ami velem történik - mondja Spiró György a Dumaszínház színpadán csütörtök este, a Sántakutya című műsorban, amelyben öt, az elmúlt években Aegon-díjjal jutalmazott író sztorizik a regénye születéséről. Itt van Esterházy Péter és Csaplár Vilmos is, és Péterfy Gergely is, aki az idei díj birtokosa. Az egy négyzetméterre jutó kortárs írók száma megugrott a belvárosban, és remek fröccsöt mérnek a PIM udvarán. Belehallgattunk a műsorba, a végén pedig Pétery Gergellyel beszélgettünk.
ZALKA SZILVIA - nullahategy
Az utóbbi években Magyarországon már az írókat nem csak unalmas felolvasóesteken, sötét termek zugaiban bámulhatjuk meg, hanem kiállítják őket reflektorfénybe, szóra bírják, sőt, talán még azt is elvárják, hogy szórakoztatóak legyenek.
Így jöhetnek létre olyan programok, amiknek köszönhetően közelebb kerülhetünk egy-egy regény keletkezéstörténetéhez, ráadásul épp annak a kalauzolásával, aki megírta. Így mesélheti el Csaplár Vilmos a részeg állatorvos történetét, aki azzal, hogy berobbant az életébe, végre „megíratta” vele Hitler lánya című regényét.
Így történhet az, hogy Barnás Ferenc – a Másik halál című könyv szerzője – kiül a színpadra, és az ember nem tudja eldönteni, különös jelenlétét és gesztikulálását elnézve, hogy szerepet játszik, vagy inkább izgul. Aztán kiderül, hogy az utóbbi.
Ezután Esterházy Péter – az Estiért díjazott – már konkrét színészi eszközzel, a hallgatással húzza a közönséget hosszú percekig. Később végre megszólal, és arról beszél, hogy a tradíció az irodalom művelésének, folytatásának eszköze, amely nem egy tárgy, hanem kapcsolódási pont. Kell a múlt és a közeg, egy lakatlan szigeten nem lehet regényt írni.
Spiró György is a módszertannal kezdi a Fogság születése kapcsán, és elmondja, hogy korán rájött: a hitet nem lehet racionális eszközökkel megmagyarázni, így nem erről kell írjon, hanem a korabeli hétköznapokról. Hozzáteszi azt is, hogy nem volt nehéz dolga, hiszen a helyzet nagyjából olyan volt, mint a mai: kiüresedett, vallástalan világ, melyben az emberek nyírták egymást, ahogy kell.
Péterfy Gergely szándékosan hagytam ki, mivel ő idei díjazottként másnap hosszabb műsoridőt kapott. Winkler Nóra beszélgetett vele Kitömött barbár című regényéről, ami Kazinczy Ferenc és a fekete bőrű, Angelo Soliman nevű férfi barátságáról szól; a narrátor: Török Sophie. Péterfy nem az a fajta író, aki a cipője orrát bámulja interjú közben, láthatóan jól érzi magát a helyzetben, örömmel beszél a tíz éves kutatómunkáról, arról, hogy az írók közössége a társadalom leképeződése, vagy arról a befülledt állapotról, ami szerinte jellemzi a „szürreális kabaréországot”, amelyben élünk. Péterfy az internetes közösségi jelenlétről is beszél, hiszen ebből a szempontból is újszerű írói szerepet követ: egy új közegben provokál, keresi helyét, akár egy felfedező.
Később szóba elegyedünk, és a futásról kérdezem, mert tudható, hogy rendszeresen fut Kisorosziban, ahol él.
- Amikor eltelt életem fele, úgy éreztem, hogy abban már nincs érdekes, hogy bent élek a sűrűben. Volt egy belső igényem arra, hogy az a fajta szerzetesi hajlamot, ami bennem mindig is megvolt, valósággá alakítsam. Kiköltöztem. Kisoroszi zsákfalu egy szigeten, nem egyszerű odajutni és eljönni sem. De ott olyan értelemben telik máshogy az idő, hogy sokkal könnyebben megnyílnak nekem azok a belső terek, amik a munkához kellenek.
A környéken fut, közben fotózza az előtte lévő utat. Ezekről aztán elmondja, hogy olyanok, mint egy igazi mondat. Mindig elkanyarodnak, és zicher, hogy nem ott kanyarodsz ki, ahol várod.
– Magam is azokat az írókat szeretem, akik olyan mondatokat adnak elém, amelyekről nem lehet tudni, hova futnak ki, hogy hol lesz a pont. A futásban is szeretem ezt a fajta kiszámíthatatlanságot, a ritmust, ahogy a mondatnak is van ritmusa; és a tájhoz is alkalmazkodni kell, ami a prózaírásban a tárgyat, a történetet jelenti, ugyanakkor ott van a saját elméd, amiből megjósolhatatlan impulzusok jönnek – mondja Péterfy.
Ilyen impulzus lehetett az is, hogy egyre gyakrabban ír politikai publicisztikát, amiről elmondja, hogy azért kezdett bele, mert személyes felelősséget érez.
– Lehet, hogy bolond vagyok, de úgy érzem, hogy a könyvemben megjelenített negatív erők és világ megteremtése hatással van a valóságra, így felelősséget kell vállalnom érte. A mai közéleti-politikai történések olyan előírásszerűen követik a regényem rajzolatát, hogy nagyon hálás vagyok a NER-nek, mert sok százmilliót költenek arra, hogy reklámozzák a könyvemet. Ezt nem tekinthetem másként, mint önkéntes pénzfelajánlásnak, hogy előbb utóbb minden család polcán ott legyen A kitömött barbár.
