Amikor még a Bojtorjánt is üldözte az államhatalom - Beszélgetés Csatári Bence történésszel

Napokban jelent meg Csatári Bence az Ész a fontos, nem a haj című könyve, amely eddig nem publikált iratokat is felhasználva mutatja be a Kádár-kor könnyűzenei kultúrpolitikáját, a pártállami idők popját, és azt, hogy miként is gondolkodtak a pártvezetők a zenészekről, utóbbiak pedig milyen túlélési technikákat alkalmaztak. Csatári Bence történésszel beszélgetünk.

PZL - nullahategy

A könyvedben számos anekdotikus elem szerepel, többek között az, hogy Erdős Péternek nem kellett bejárnia a Szerzői Jogvédő Hivatalba, és taxival vitték ki a fizetését. Ellenőrízted e sztorik hitelességét?
Összesen mintegy tucatnyi cenzúrával is foglalkozó intézmény volt a könnyűzene területén a Kádár-rendszerben, azok közül az egyik a Szerzői Jogvédő Hivatal volt. Hogy a taxis motívum mennyire valós? Nos, egy főigazgató, illetve az előző főnöke is elmesélte ugyanezt a történetet. Arra nyilván nincs írásos dokumentum, hogy a sofőrnek adtak át egy menetlevelet, hogy menjen át Budára Erdős lakására. Erdős egyébként innen 1968 januárjában igazolt át a Magyar Hanglemezgyártó Vállalathoz.

Interjúztál popsztárokkal is. Volt-e olyan sztori, ami igazán mellkason vágott?
Sok megdöbbentő dolog volt, hogy a teljesen ártalmatlan stílusú Bojtorján együttest is zaklatta az államhatalom. Ki gondolná, hogy egy country zenekarra is rászálltak, és kitiltották őket Miskolcról… Akkor még Anakonda Rt. néven léptek fel. A név a Pinochet uralma alatt lévő állami rézbányára utalt. A zenekar az állatra is gondolhatott, az Rt-t pedig azért vették fel, mert valahogy a sajtóhírekből beszivároghatott a fejükbe az elnevezés. Grósz Károly, akkor még Borsod megyei első titkár volt, a megyén belül élet-halál ura. Jellemzően nagyobb úr volt a megyében, mint a Kádár utáni második ember az MSZMP-ben… Azt mondta, hogy Pinochet szélsőjobboldali diktatúrát tart fenn, és ha egy ottani állami monopóliumban lévő cégről nevezi el magát a zenekar, akkor a fasisztákkal szimpatizál…

Honnan tudta Grósz, hogy Chilében milyen cégek vannak?
Állítólag abban az időben az egy közkeletű, szimbolikus cég volt. És a történetnek volt folytatása! Átszólt Egerbe, hogy ott se léphessenek fel. Kemény Győzőék aztán felütötték a növényhatározót, és így találtak a Bojtorján névre. De egyszer Nagy Ferót szembesítettem azzal, hogy egy szakmunkástanuló, aki éppen, hogy betöltötte a 18-at, már meg is írta élete első jelentését az ózdi Beatrice-koncertről.

Volt-e csábítás arra, hogy ledobd a történészek kinyúlt pulóverét, és a téma okán lazább, szlengesebb nyelven fogalmazz?
A Jaffa Kiadónak van egy sorozata, amelyben afféle népszerűsítő-tudományos történeti munkákat ad ki, ilyen volt például Ablonczy Balázs Trianon-könyve, vagy a népi írókról készült Papp István-kötet. A könyvem történész munka, lábjegyzetekkel, amelynek a PhD-dolgozatom a magja. Talán „újságírós” megfogalmazásokat is használok, de meg akartam maradni a tudományos kereteken belül.

Az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya (TKKO) a nacionalizmust és a kozmopolitizmust egyszerre tartotta problémásnak. Mi lehetett akkor az ideális zenész attitűd? Ki volt az ideális könnyűzenésze a pártállamnak, hiszen még Záray Mártát sem szerette Aczél György…
A Záray-Vámosi házaspár sem volt mindig berken belül, hiszen túlságosan is sok idő telt el lemezeik megjelenése között. Nem kaptak OTP-kölcsönt, pedig könyörgő levelében Záray Márta arról ír, hogy mennyire szereti a szocializmust az eredetileg vasesztergályos férjével együtt… Ebben a levélben Záray Márta még azt is megemlítette, hogy Aczéllal történt legutóbbi találkozásukkor neveletlenül viselkedett a pártfunkcionáriussal. Koós János is összetűzésbe került a hatalommal, mert egy moszkvai fellépésén előadott néhány angol slágert. Amikor meghallotta Aczél György, állítólag nagyon mérges lett, de slendrián diktatúrában éltünk, mert ennek az esetnek sem lett következménye. Slendrián volt azért is, mert a hatalom logikájába nem illett bele az, hogy Koóst kiengedték a hetvenes években Kanadába fellépni, ami azért is meglepő, mert a kinti magyarok között énekelt, akik nyilvánvalóan ’56-os emigránsok, illetve egykori horthysta tisztek lehetettek, és természetesen döntő többségében antikommunisták voltak…

Létezett az ún. szocialista embereszmény a három T országában, de sosem nevesítették, csak körülírták. Nagy Richárd a KISZ KB egyik titkára egy budapesti pártbizottsági ülésen azt mondta, hogy nálunk nincs indexes tánc, mert indexesen lehet táncolni a tangót, és ízlésesen a rock and rollt. A róka fogta csuka tipikus esete…

Megemlítesz bizonyos dokumentumokat, amik arról árulkodnak, hogy néhány előadó bizonyára lojalitásért cserébe kedvezményeket kért a hatalmasságoktól. Sok előadó tűnik fel így rosszabb színben, ahhoz képest, mint amilyen nagy bűnt elkövetett volna… Ilyenkor a történész mérlegelhet?
Azt vallom, hogy nem szabad elhallgatni semmilyen adatot. Az is történelemhamisítás, ha valaki nem ír meg valamit. Nyilván az lett volna a precíz megközelítés, hogy minden egyes alkalommal felhívom az adott előadót, ha még él, és rákérdezek az adott iratra, de erre sokszor nem volt lehetőségem.

Írsz hetven-száz fő galeriről a hatvanas évek elején. Ezt hogy kell elképzelni? Egy angyalföldi utca sarkán megjelent száz fiatal minden este… És mit csináltak?
Az állambiztonság megpróbálta saját munkáját is túldimenzionálni, hogy lássák a Belügyminisztériumban, hogy ők mennyire fontosak. A III-as Főcsoportfőnökség a legkisebb megmozdulásra is azt írta, hogy lázítás, államellenes összeesküvés. Ezek a százfős csoportok tényleg nevetségesen hangzanak, valószínűleg itt néhány szakmunkásképző osztályt láttak nagy galerinek egy iskola mellett… Ha elment néhány fiú a Duna-kanyarba, azt huligán találkozóknak aposztrofálta az állambiztonság. Nagy sikernek könyvelték el, hogy gyorsan felszámolták a galeriket, de valljuk be: ezek a társaságok mai értelemben jórészt nem is galerik voltak, nem is nagyon volt mit felszámolni. Ha valakin piros színű ing volt, már az elég volt, hogy kikiáltsák huligánnak. Mindemellett pedig azt az állambiztonság is elismerte, hogy 100 százalékos munkát ők sem végeztek, a galerik újratermelődtek az idők folyamán.

A könyv előzékein az 1984-es pusztavacsi verésekről látunk képeket. Számodra ebben a „békefesztivál” sztoriban volt olyan momentum, amely nem volt közismert? A zenészek elmondásai és néhány dokumentum alapján már rekonstruálható a történet…
Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága is tárgyalta az eseményeket, és keményen felszólaltak az ügyben, szégyenteljesnek nevezve az eseményt, és persze a rockzenészekre kenve mindent… A következő évben már nem is volt békefesztivál, mert az Agiprop Bizottság döntött arról, hogy kétévente legyen, aztán el is halt az esemény… Nem valószínű, hogy a hatalom részéről szándékos volt a provokáció, hiszen számíthattak arra, hogy mindennek komoly nemzetközi visszhangja lesz, és lett is… A bajor közszolgálati tévé is foglalkozott vele, és az olasz kommunista lap is beszámolt az eseményről, amelyben azt írták, hogy „a Kádár-rendszer móresre tanítja az ifjúságát”.

A szíved csücske az 1977-től 1984-ig tartó kemény rock hullám. A könyvben mégis elhanyagolható e korszak reprezentációja a hatvanas évekhez képest.
Ez azért van, mert a nyolcvanas évekből már kevesebb volt az adat. A Kádár-rendszer felállásakor, 1957. január 25-én kelt az első dokumentum, amely az ifjúság szórakoztatására vonatkozik. Két hónappal a forradalom leverése után, a megtorlások kezdetén idősebb Földes László fölszólalt az Ideiglenes Intéző Bizottság ülésén (a későbbi PB), hogy meg kell alapítani a KISZ-t, mert szükség van arra, hogy a fiatalok kulturáltan szórakozzanak. Innen már csak egy gondolat a szervezett tánciskolák, zenés estek megszervezése, ami aztán a beat-be torkollt. Még neki is fontos volt az ifjúsági szórakoztatás, pedig ő ortodox kommunista volt, aki Kádártól is balra állt, és közismert, hogy 1956-ban a katonai bizottság tagjaként ő is a Corvin-köz felrobbantása mellett érvelt…

Ki lehet mondani, hogy a rock and roll forradalom és az 1956-os forradalom között összefüggés van? Mert az 1956 utáni konszolidációnak szüksége volt a fiatalokra, akiket a beattel lehetett előcsalogatni…
Van kapcsolat, persze. A két T-ből akkor lett három T, így jelent meg a tiltás és a támogatás mellett 1956 után a tűrés képlékeny kategóriája. A könnyűzenészek többsége pedig általában ez utóbbiba került, de talán még így is sokan jobban jártak közülük, mintha a tiltott zónába sorolták volna őket. A három T között azonban sokszor nagy volt az átjárás: akadtak, akiket először tiltottak, majd miután nagylemezt készíthettek, bekerültek a tűrt kategóriába, mint a három „fekete bárány” banda közül kettő, a Hobo Blues Band és a P. Mobil. A harmadik, a „legfeketébb fekete bárány” Beatrice együttes azonban nem járt ilyen jól: őket kivéreztették, és 1981. augusztus 22-én Nagy Feró bejelentette feloszlásukat.