Drónok harca, vagy tényleg jó a Muse Drones című lemeze? (Albumkritika)

‎ 061.hu 2015. július 6. 15:03

A Muse három évvel a vérszegény The 2nd Law, hat évvel a közepes The Resistance és kilenc esztendővel a briliáns Black Holes and Revelations után ismét megmutatta, hogy van létjogosultsága az akrobatikus rockból, bombasztikus glamből, operafétisből és egy csipetnyi Depeche Mode-ból pancsolt popjának.

PZL - nullahategy

A Drones című 2015-ös Muse album a Black Holes… óta a legjobb dolog, ami a zenekarral történt. A lemez, ahogy a tagok előzetesen ígérték, nyers, rockos alapokra épülő, tipikus Muse produkció lett. Belamy vastag, testes gitársoundja, és a rommá torzított basszus talán a 18 éves formáció legkeményebb énjét mutatja meg, néha azt is gondolhatnánk, hogy egy-egy Marilyn Manson-dalt hallunk.

A Drones nem nevezhető előrelépésnek a Muse életműben, hiszen az összes manírt használatba vették, amivel az elmúlt években kísérleteztek, de arra mindenképpen jó, hogy megtépázott nimbuszukat helyreállítsa, hogy újra megtöltsék a stadionokat, és megmutassák: a stadion-rockra és a tömegpszichózisra éppúgy szükség van, ahogy szükség volt mondjuk a hetvenes években.

A Muse valójában a rock legnagyobb klisséit variálja, de mivel virtuóz módon teszi, és hozzágondol még egy konceptalbum-féle víziót a társadalmi agymosásról, a végső ellenállásról, a drónokról, azt gondolhatjuk, hogy egy végiggondolt kreatív mutatványról van szó. És hát arról van szó. Az album kellemes ajánlat.

Persze, koherens, kompakt az egész, ezért a nagy vízió mellett szinte elsikkad az, hogy a teleklimpírozott zongorával lekísért nyers gitározást (vö: Mercy című számmal) még egy szimfonikus metálbandától kikérnénk magunknak. Belamy azt mondja, hogy „az album megmutatja az ember útját a rendszer által irányított drónná válás folyamatán keresztül egészen a zsarnokoktól való végleges elszakadásig.” Könnyen lehet, hogy ebből két év múlva valaki rockoperát készít a londoni Broadway-re.

Az album tele van bombasztikus slágerekkel, olyanokkal, mint a Dead Inside, Psycho, Mercy, Reapers, The Handler… És ebben az a truváj, hogy a rádióslágerek egymás után jönnek a lemezen. A western hangulatú Globalist pedig arcátlan nyúlása a Knights of Cydoniának, szóval fogjuk fel önidézésnek, ami visszahozza a régi reflexeinket... És mi, mint egy drón, amit a szórakoztatóipar moguljai irányítanak, megyünk a lemezboltba, és megvesszük az albumot...