Kik laknak a palackban? - Nyári beszélgetés Elekes Dórával

Nagy feltűnést keltett Elekes Dóra A muter meg a dzsinnek című könyve, amiben egy tíz éves kislány meséli el hétköznapjait, alkoholista anyjával. A miértekre és hogyanokra együtt kerestük a választ a szerzővel.

BARTA ZSOLT - nullahategy

A muter meg a dzsinnek című könyved, melyben egy tíz éves kislány mesél alkoholista anyjával való, egyáltalán nem szokványos hétköznapjairól, első pillantásra gyerekkönyvnek tűnik, ám elolvasása után az ember alig kap levegőt. Valóban gyerekeknek szól ez a könyv? Igen. És felnőtteknek. De ha „felnőtt” kiadó adta volna ki, mondjuk egy novelláskötet részeként, akkor valószínűleg sosem jutott volna el a gyerekekhez, akikről tulajdonképpen szól. Amikor elkezdtem írni, még nem voltam benne biztos, hogy tényleg gyerekeknek írom-e, csak abban, hogy „vicces”, emészthető szöveget akarok egy alkoholista anyáról. Kíváncsi voltam, hogy ilyet egyáltalán lehet-e. Mindenesetre bátor húzás volt a Csimotától, hogy belevágott, és megerősített abban, hogy nem kell a gyerekeknek hazudni, hanem mindenről beszélni kell velük, ami van. Máskülönben egyfajta álomvilágban nőnek fel, és később elutasítással, értetlenséggel fogadnak majd mindent, ami ebből a képből kilóg, holott teljesen mindennapos. Szóval olyanok lesznek, mint mi. Az, hogy a Muter gyerekkönyvként jelent meg, adott némi esélyt arra, hogy a történet azokhoz is eljusson, akik a narrátoromhoz hasonlóan kiszolgáltatott helyzetben vannak: így vagy úgy, de minden gyerek helyzete kiszolgáltatott.

Nekem nagyon tetszett, hogy a muter „barátait“, az idődzsinnt, a térdzsinnt és az álomdzsinnt, vagyis magát az alkoholt, a kislány gondolkodásmódjának megfelelően az ezeregyéjszaka mesebeli dzsinneivel hoztad össze, a felnőtteknek viszont elsőre leesik, hogy ez a „barát“ nem más, mint a Gin. A dzsinnek eleinte szörnyek voltak, de valahogy úgy nem működött az egész. Talán azért nem, mert egy szörnynek arc kell előbb-utóbb, én pedig nem csinálhattam nekik rendes arcot, mert itt a muter a főszereplő, tulajdonképpen ő maga a szörny. Szóval valami éteribb figurák kellettek. A dzsin(n) hamar beugrott, és tökéletesen passzolt a szituációhoz – palackban lakik, varázsereje van, nem egyszerre ugrik ki a palackból, hanem lassan előgomolyog, és fokozatosan ölt alakot. Ráadásul nem kell leírni, hogy pofára milyen. Dzsinn, és kész. Mennyire figyelnek fel szerinted a történet szomorúságára abban az országban, ahol mindennapos az ivás, és nemcsak az értelmiség iszogat békésen, már-már törvényszerűen s pajkosan összekacsintva, hanem az egyre fiatalabbak is gyorsan megismerkednek, már csak a buli kedvéért is a bódító nedűk jókedv fokozó hatásaival? Hogy ez a könyv vicces vagy szomorú vagy éppen hátborzongató, az tényleg olvasásmód kérdése. De hát ugyanez a helyzet akkor is, ha részeg embert látunk, nem? Van, aki viccesnek látja, van, aki szomorúnak, és van, aki rémesnek vagy viszolyogtatónak. Vagy mindez egyszerre. Hogy a Mutert milyennek látjuk, milyennek olvassuk, az éppúgy függ tehát a személyes élményeinktől, mint a befogadói stratégiáinktól. Olyan olvasóval is találkoztam, aki szülői alkoholizmus terén abszolút érintett volt, és éppen ezért nehezményezte, hogy a narrátorom ilyen könnyedén beszél az anyja alkoholizmusáról. Szóval nem lehet előre kiszámítani, ki miként olvassa, de ez nem is volt a célom. Nem akartam szájbarágós értelmezést adni a történetnek.

Hajnóczy Péter mindig tiltakozott, amikor párhuzamot vontak az ő élete és hősei mindennapjai között. Elengedhetetlen a kérdés: voltak hasonló élményeid gyerekkorodban? Biztos, hogy elengedhetetlen? Magam sem tudom. Hajnóczynak igaza volt abban, hogy az életrajzi olvasat leszűkíti a befogadás lehetőségeit – mert ne már, hogy pont az ő életével foglalkozzon a kritika, amikor annyi más érdekes dolog is van egy szövegben. De ő még abban a korban élt, amikor az életrajzi kiindulópont volt az evidens. Azóta elég nagyot fordult a kocka, és mostanában kezdjük újra felismerni, hogy bizonyos típusú szövegeket nem, vagy csak nagyon egyoldalúan tudunk értelmezni, ha figyelmen kívül hagyjuk ha nem is az életrajzi, de a személyes mozzanatot. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy az enyém is ilyen típusú szöveg-e. Amikor írtam, nekem biztonságot adott, hogy voltak hasonló élményeim, de hogy ez az információ jobban befogadhatóvá teszi-e a könyvemet, azt nem tudom.

A könyvbeli kislány látszólag vidáman éli meg anyja alkoholizmusát, mintha még tetszene is neki, ám amikor egyedül van, félelmetesen megváltozik. Egyedül gördeszkázik, „ezerrel tép a Sasadi úton“, a fa legtetejére mászik, ahol „már nagyon jól lehet félni, ha fúj a szél“, vagyis csupa veszélyes dolgot művel, de a legriasztóbb az, hogy filctollat olvaszt szét a villanykörtén, mert „kedves, megnyugtató szaga van.“ Ugye, ez nem azt vetíti előre, amire gondolunk? Érdekes, hogy ezt a részt mindenki úgy olvassa, mintha a filctollban alkohol lenne. Én az olvadt műanyag szagára gondoltam, vagyis éppenséggel valami olyasmire, aminek semmiféle „mondanivalóhoz” semmi köze – inkább csak valami véletlenszerűen kialakult, értelmetlen és kissé romboló elfoglaltság, amivel a magányos gyerek leköti magát. A gördeszkázást meg a fára mászást sem szántam különösebben vészjóslónak: a gyerekek szeretnek száguldani, és – biztonságos keretek között – szeretnek félni is. Talán ha a narrátorom fiú lenne, nem is lenne ilyen furcsa az egész: a fiúkat nem féltik a szülők annyira, mint a lányokat. Egy elhanyagolt kislánynak ezek szerint megvan az az előnye a többiekhez képest, hogy viszonylag szabad. A kérdés csak az, hogy aztán mit kezd a szabadságával, aminek a határait nem a szülői gondoskodás jelöli ki, hanem az abúzus különféle formái – az ön-abúzust is beleértve. Amikor elbúcsúzunk tőle, még nincs “kész”, még bárki lehet belőle, és nagyon sok mindenen múlik, hogy mivé alakul. A kérdés tehát nyitva marad.

A történet végére hagytad a csattanót, ha lehet így fogalmazni. A kislány buszozás közben gyakran kiválaszt magának egy női utast, akit, miután leszáll, gondolatban hazakísér, vacsorát főz vele, megnéznek 1-2 filmet, majd elkíséri aludni, s gondosan betakargatja. Láthatóan gondoskodni szeretne róla, de ez sem az a tipikus családmodell, hiszen apáról például egy szó sem esik. Ez már mindig így marad? Elvált szülők gyerekeinél egyébként is gyakori, hogy a magára maradt fél öntudatlanul “szülősíti” a gyereket. Minél magányosabbnak, elesettebbnek mutatja magát, annál inkább. Egyébként nem is kell elválni hozzá, együtt élő szülőknél is gyakori jelenség ez. Egyfajta játszma, amit persze mindig a gyerekek szívnak meg leginkább. Aki abban nő fel, hogy vigyáznia kell az anyjára vagy az apjára, különben kiborul/megsértődik/beteg lesz/migrént kap/elrohan/felköti vagy leissza magát, annak kimarad a gyerekkora. „Átlagos” gyerektársaságban sokszor ezért is nem találják a helyüket az alkoholista szülők gyerekei: egyszerre tűnnek infantilisnek és koravénnek, a többiek nem tudnak velük mit kezdeni. Az otthoni helyzet tehát kétszeresen is sújtja őket. Hogy a narrátorom esetében ez mindig így marad-e, az megint csak nyitott kérdés. Hagyjuk is nyitva.