Gyermekké tettél - Az ismeretlen Babits Ildikó
A zsenik gyerekeinek közismerten nehéz az életük. A közvélemény akarva-akaratlan, a szülők teljesítményéhez méri minden megmozdulásukat, és az első hiba után azonnal kész a negatív ítélet. Nem volt ez másképp Babits Mihály és Török Sophie kislányával, Ildikóval sem, aki ráadásul csak a költő halálakor tudta meg, hogy nem vér szerinti gyermeke.
BARTA ZSOLT - nullahategy
Az augusztus 4-én, hetvennégy évvel ezelőtt elhunyt Babits Mihály köztudottan félénk volt a nőkkel szemben. Kapcsolatairól nem volt hangos a korabeli sajtó, nem szöktetett asszonyokat Bécsbe, mint Karinthy Frigyes, s nem csapta a szelet cselédlányoknak, mint Hunyadi Sándor. Babits csendesen élt, csupán Ady özvegye, Csinszka izzította fel egy rövid időre.
A Nyugat szerkesztőjének lakásában vele együtt élő Szabó Lőrinc menyasszonya, Tanner Ilona azonban végzetesenek bizonyult a költő számára. Óhatatlanul beleszeretett, majd lovagiasan megbeszélve Szabóval a dolgot, és 1921 januárjában oltár elé vezette a Török Sophie írói álnéven alkotó asszonyt.
Mindketten szerettek volna gyereket, ám ahogy az évek teltek, erre egyre kevesebb esélyük volt. Török Sophie nem volt egy kicsapongó természet, Babitssal való megismerkedése előtt több állásából azért bocsátották el, mert nem volt hajlandó odaadni magát a főnökeinek. Amikor azonban a Külügyminisztériumba került, s közvetlen felettese itt is megkörnyékezte, úgy döntött, hogy ezt az állását nem veszíti el. Némi időt kért csak a főnöktől, s titokban, egy hajdani egyetemista társa segítségével vesztette el szűzességét, csak azért, ne a külügyminisztériumi hivatalnok legyen az első.
Sophie rémülten állapította meg, hogy terhes, és a gyors abortusz mellett döntött. Ezután már nem lehetett többé gyereke. 1927-ben a véletlen sietett a Babits házaspár segítségére. Egy elejtett, zavart félmondatból kiderült, hogy Török Sophie öccse Béla, teherbe ejtette a család Irma nevű cselédlányát. Babitsné gyors döntést hozott. Mivel sérvműtét miatt amúgy is kórházba kellett vonulnia, úgy ügyeskedett, hogy az időközben vidékre küldött cselédlány szülésének idején maga is gyógyintézetben legyen. Amikor pedig visszatért, karján hozta a csecsemőt.
Bár a barátaik tudtak az örökbefogadásról, a közvélemény azt gondolta, hogy a kislány Babitsék saját gyermeke. Ráadásul, a közeli rokoni szálnak köszönhetően, a gyorsan cseperedő Ildikó, egyre jobban hasonlított az „anyjára“, így még azok is elhallgattak, akik „tudni véltek valamit“. A család boldogsága leírhatatlan volt. Babits mindenhová magával vitte a kislányt, s örömmel fedezte fel, hogy a gyermek kifejezetten okos, s gyors logikával rendelkezik. Fontos is volt ez, hiszen mindenki a zseni lányát figyelte, hogy vajon mennyire esett messze az alma a fájától. A gondok Ildikó iskolába kerülése után kezdődtek. Bár jó képességekkel rendelkezett, tanulni mégsem szeretett, az órákat unta.
Különösen latinból állt rosszul, ami meglehetősen rosszul esett Babitsnak, hiszen fiatalabb éveiben latintanárként dolgozott, és a nyelv szeretete élete végéig megmaradt. Elhatározta, hogy különórákat ad latinból a kislánynak s bár időlegesen, súlyos operációjának köszönhetően elveszítette a hangját, fennmaradt „Beszélgető füzeteinek“ nagy részében, az Ildikónak tartott latin órák találhatóak. A kislány rajongva szerette apját, ám Török Sophieval nem volt felhőtlen a kapcsolata. Valószínűleg közrejátszott ebben az is, hogy Babitsné senkivel nem akart osztozni férje iránti rajongásában. 1938-ban jelent meg „Nem vagy igazi“ című novellája, amely egy örökbefogadott lány történetét írja meg, s amely kísértetiesen hasonlít Ildikóéra.
A kislány azonban csak 1941-ben, Babits halála után tudta meg az igazságot, amit nem akart, és nem is tudott elhinni. Nevelőanyjával rendkívül rossz viszonyba került, s bár egy lakásban maradtak, egymás elől elzárták a szobáikat. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy Török Sophie, barátai tanácsára kitagadta Ildikót, nemcsak a teljes örökségből, hanem az addigi életéből is, mindenhol hangoztatva, hogy a lány csak örökbefogadott. Az 1950-es évek elejére, amikor Babits Mihály munkássága és neve is indexre került, Ildikó már nem lakott nevelőanyjánál. A Magyar utcában húzódott meg, egy albérleti szobában, és szabadidejében a Károlyi kertben üldögélt. Abban a kertben, ahol hajdanán Babits sétálgatott barátaival, Karinthy Frigyessel, Kosztolányi Dezsővel, és Szabó Lőrinccel. Ildikó kalauznőként kereste kenyerét, szűkösen élt, sokat éhezett.
Nevelőanyja hasonló helyzetben volt, állást nem kapott, és csak barátainak köszönhette, hogy nem halt éhen az ötvenes években. Ildikót 1955-ben, Babits ismerőseinek segítségével vették fel az ELTÉ-re, régész szakra. A költő büszke lett volna lányára, ugyanis különösen latinból jeleskedett, ám a többi vizsgáját is sikerrel rakta le. 1956-ban közbeszólt a történelem. Hossszas mérlegelés után örökre elhagyta az országot. Angliában telepedett le, onnan folytatta harcait az itthoni kiadókkal, mint a költő jogi örököse. Családja nem volt, macskákat tartott, egyre többet, végül eladta házát és egy lakókocsiba költözött a több tucat macskájával együtt. Babits Ildikó 1982-ben halt meg, szegényen, magányosan, teljesen elfeledve. Holttestére Babits angliai sajtó alá rendezője talált rá, aki hóna alatt az életmű szerződével kopogott lakókocsija ajtaján.
