"Nem akartuk újraírni a poptörténetet, inkább csak összegezni" - Jávorszky Béla Szilárddal beszélgettünk

Nemrég jelent meg Jávorszky Béla Szilárd és Sebők János A rock története című gigászi könyvsorozatának a harmadik kötete, ami a nyolcvanas év pop-kulturális együtthatóit tárja fel. A heroikus munkáról Jávorszky Béla Szilárddal beszélgettünk.

POÓS ZOLTÁN - 061.hu

A könyvben sok a gazdasági és politikai vonatkozású információ, amik nélkül nyilván értelmezhetetlen a pop, de mégis: mi döntötte el az arányokat?
Úgy vélem, a pop története elválaszthatatlan attól a társadalmi- gazdasági-politikai-kulturális környezettől – ha úgy tetszik erőtértől –, amelyben született és amelyben folyamatosan formálódott az elmúlt bő hatvan esztendőben. Ahogy közel száz éve Molnár Antal zenetörténész-zeneesztéta megfogalmazta: „A társadalom lelki szerkezete leolvasható építkezéseiből; a társadalom lelke benne lüktet muzsikájában”. Ráadásul a pop számomra mindig is több volt zenei irányzatnál – olyan, generációk sorának alapélményeit adó zenei-kulturális-életfilozófiai mozgalom, amely nélkül az utóbbi hatvan év kultúrtörténete egyszerűen értelmezhetetlen. Így a poptörténet gazdasági, szociológiai, politikai és társművészeti kontextusba helyezése a nyolcvanas évek folyamatait, összefüggésrendszereit és szereplőit taglaló harmadik kötetben is evidens volt. Még ha ezek arányait sosem méricskéltük különösebben – csak ahogy kikívánkozott.

Ízléspreferenciák szerint osztották fel a fejezeteket? Lehet a két szerző ízlésbéli profilját néhány tőmondatban vázolni? Mik voltak köztetek a markáns ízlésbéli különbségek?
Tizennégy évvel később születtem, mint János, sok szempontból markánsan más generációt képviseltünk, a rock and roll történetének más és más pontján szocializálódtunk, ezáltal a zenei alapélményeink is máshová kötődtek. De az életkoron és a nemzedéki szemüvegen túl a zenéhez való viszonyunk is más volt – talán azért is, mert tinédzserként magam téptem a gitárt, ő meg nem. János alapvetően a mainstreamhez vonzódott, főként annak előremutató alakjaihoz (például Elvis Presleyhez, John Lennonhoz, Bruce Springsteenhez vagy a Pink Floydhoz), míg engem sokkal inkább a karcosabb zenék, illetve a médiavilágon túli irányzatok érdekeltek. Ő előszeretettel haladt elméleti meglátásai mentén, és azokhoz igyekezett passzítani előadókat és folyamatokat, meg a műfaj üzleti vonatkozásai izgatták, én viszont inkább a produkciók irányából közelítettem, és kerestem köztük az összefüggéseket és a kölcsönhatásokat. A témákat is nagyjából eszerint osztottuk fel: ő vitte a mainstreamet, illetve a gazdasági, politikai és zeneipari vetületeket, én meg az offstreamet, a szociológiai vonalat és a társművészeti kötődéseket. Mindez persze nem jelentett kizárólagosságot – ha valamelyikünk késztetést érzett rá, simán átkalandozhatott a másik területére.

Voltak viták köztetek? Mi alapján dőltek el a hangsúlyok, mondjuk a heavy metál szerepe...
Nézeteltérések persze mindig voltak, főleg ahogy közeledtünk időben, de mindez rendre társult a másik iránti tisztelettel. Miután felosztottuk, ki miről ír, voltaképpen szabad kezet adtunk egymásnak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy felvállaltuk egymás véleményét. Akkor is, ha azzal történetesen nem értettünk egyet. Munkamegosztásunk lényegi eleme volt az is, hogy János a maga részének megírását követően már csak a pdf-változatot ellenőrizte, a kéziratok szerkesztését, esetleges sűrítését, stiláris összegyúrását teljességgel rám hagyta. Ahogy a fotók felkutatását, válogatását és az egész kötetté formálását is. Nem állítom, hogy a végeredményt mindig elégedetten nyugtázta (a kép-szöveg arányból, az ahhoz szükséges húzásokból vagy bizonyos képaláírásokból például voltak köztünk feszültségek), de végül elfogadta. Ahogy a borítóterveket is. A most megjelent ötödik kötet, A rock története 3. persze ebből a szempontból kilóg a sorból: nem csak azért, mert benne János már csak néhány fejezetnyi anyagot jegyez, hanem mert ez már sokkal inkább a saját elképzeléseimet, hozzáállásomat tükrözi.

Vannak a könyvnek olyan megállapításai, amiket az adott összefüggésben még nem írt le a szaksajtó?
Biztos akadnak benne ilyenek, de nem ez a cél vezetett. Nem akartuk feltétlenül újraírni a poptörténetet, inkább csak összegezni, tablószerűen összerendezni és kontextusba helyezni azt.

Régóta írsz zenei szakkönyveket. Az olvasóközönség érdeklődése ugyanakkora, mint mondjuk tíz éve, vagy az internet miatt a rockzenei szakkönyvek is ugyanolyan nehezebben találnak a vevőikhez, mint a print magazinok?
Az internetes blogok világában, a digitális tartalmak univerzumában értelemszerűen csökken az érdeklődés a printkiadványok iránt. De azok szerintem sosem fogják tudni pótolni ezeket. A világhálón ma nagyságrendekkel több tartalom – adat, dal, fotó, videó, leírás, kritika – érhető el mindenki számára, mint akkor, amikor 2005 tavaszán a rocktörténet első kötetét készítettük. Amikor például arról írtam, hogy 1920 augusztusában Mamie Smith volt az első afroamerikai énekesnő, aki bluest énekelhetett lemezre (Crazy blues), esélyem sem volt magát a dalt meghallgatni. Ma viszont minden elérhető a youtube-on. Elvis Presley 1953-as privát felvételei éppúgy, mint sokadvonalbeli szintipop együttesek nyolcvanas évekbeli stúdióresztlijei. Ám az internetről épp az ilyen jellegű, széles kitekintésű műfajtörténeti összefoglalók, kultúrtörténeti kalauzok hiányoznak. Ahogy mondani szoktam, nekünk nem az a célunk, hogy minden létező adatot belepréseljünk ezekbe a könyvekbe, hanem hogy a mai, minket körülvevő mérhetetlen információs tengerben a megfelelő bójákat kihelyezzük. Hogy igen, szerintünk arra érdemes úszni benne.

Kerültétek azokat a stíluselemeket, amik „rock and rollossá” tesznek egy szöveget, olyan jelzős szerkezeteket, amit bizonyos írók (pl. Tom Wolf, Bret Easton Ellis) simán leírnának. Szándékos volt a mértéktartó, higgadt írásmód?
Igen, úgy gondolom (ebben is voltak Jánossal vitáink), egy ilyen jellegű kötet sokkalta mértéktartóbb nyelvezetet igényel, mint amit akár egy rockzenével foglalkozó cikkben, tanulmányban, blogban gondolkodás nélkül leírunk. Ezek a művek nem a személyes kedvencekről szólnak (persze ők is benne vannak), bennük az objektivitásra törekvés, bizonyos fokú távolságtartás elengedhetetlen. Már csak azért is, mert reményeink szerint olyanok is olvassák, akik amúgy nem rajongók. Az elmúlt tíz évben ugyanígy igyekszem következetes lenni a kiadványok fekete-fehér vizuális világában is. Nem elsősorban pénzügyi okok miatt, vagy azért, mert a korai korszakból zömében ilyen fotók állnak rendelkezésünkre, hanem azért is, mert a színes képek óhatatlanul más irányba terelnék a figyelmet.

Te is úgy tartod, hogy a 90-es évek már kevéssé volt érdekes, mint a 80-as, a 80-as, mint a 70-es… Szóval, ugyanolyan lelkesen tudnád megírni a 90-es éveket, és a 2000-es évek első évtizedét, mint mondjuk a hatvanas éveket?
Ez a vélekedés nyilván abból is fakad, hogy ahogy haladunk előre az időben, úgy csökken a rock and roll társadalmi súlya, jelentősége, az emberek életében betöltött szerepe. Rég nem generációs ügy, rég nem életforma forradalom. Ezen keseregni azonban szerintem dőreség. Minden évtized hozott erős előadókat, adott erős produkciókat, még a sokak által lesajnált nyolcvanas évek is. Voltaképp magam is e könyv írása közben eszméltem rá, hogy mennyire színes időszak volt ez, mennyire sokféle irányzattal és előadóval. Miközben zenei szempontból a kilencvenes évtized szerintem sokkalta izgalmasabb, mint a nyolcvanas volt. Ha csak a magam életére tekintek vissza: bár a nyolcvanas években voltam tinédzser és egyetemista, akkoriban inkább hetvenes évekbeli zenéket hallgattam. A kilencvenes években viszont újra szinkronba kerültem a korral. Egyrészt a grunge – számomra nem annyira a Nirvana, sokkal inkább a Soundgarden és a Pearl Jam – visszahozta a gitár becsületét a rock and rollba, másrészt izgalmasabbnál előremutatóbb előadók sora (Radiohead, PJ Harvey, Björk, Primus, Portishead, Sixteen Horsepower stb.) bukkant fel. A Jánossal tíz éve elindított nemzetközi rocktörténeti sorozatunkat amúgy éppen a kilencvenes évekről szóló negyedik kötettel szeretném (remélhetőleg még az idén) lezárni, és benne az ezredfordulóig áttekinteni mindazt az emlegetett zenei-kulturális-életfilozófiai mozgalmat, amit leegyszerűsítve rock and rollnak hívunk.

Általában nem minősítitek az előadókat, műfajokat. Nehéz magad visszafogni, amikor egy tőled idegen, esetleg számodra ellenszenves előadóról kell írnod?
A rocktörténet számomra mindig is mást jelentett a kritikánál, illetve cikkírásnál, hisz itt lényegében nem válogathat az ember, mindenről és mindenkiről muszáj írnia. Mindenben és mindenkiben az egyénit, az érdekeset keresnie, sikerének szakmai vagy közönséglélektani okait kutatnia. Aktív újságíró koromban (ez öt éve lezárult) a mindennapi publikációban általában olyan produkciókkal igyekeztem megtölteni a rendelkezésemre álló médiafelületet, amit értékesnek, pozitívnak, előre mutatónak tartottam. A rocktörténetírás azonban teljesen másról szól, itt a teljes képet és összefüggésrendszert kell bemutatni. Miként szoktam mondogatni, ha ezekből a vaskos kötetekből mindent és mindenkit kivennék, akit nem szeretek, vagy aki nem érint meg, akkor ezek roppant vékony füzetek lennének.

A 90-es éveket bemutató köteten túl mi lesz majd a következő "nagy dobás"?
2012 nyarán öt évre öt műfajtörténeti könyv megírását tűztem ki magam elé. Ebből eddig három (A magyar folk története, 2013, A magyar jazz története, 2014, A rock története 3., 2015) megjelent. 2016-ban – mint említettem – A rock története 4-et (kilencvenes évek) szeretném megírni (még kérdés, egyedül, vagy társszerzővel), jövőre pedig jöhet talán a legkeményebb falat, A magyar kortárs zene története, Bartóktól Kurtágon át Eötvösig. Utóbbi megint olyan szelete a magyar zenetörténetnek, amelyet eddig valamiért még senki sem foglalt össze kötetben. S ha mindezekkel megleszek, akkor esetleg jöhet az elméleti szinten amúgy régóta dédelgetett „privát rocktörténelem”.

Fotók: GERGELY BEA, DUSA GÁBOR