Amikor a citera partihangszerré válik
Azt már megszokhattuk Lajkó Félixtől, hogy nem szereti a skatulyákat, és előszeretettel tér le a kitaposott ösvényről, de amit péntek este művelt a színpadon az Óperentzia társaságában, az minden képzeletünket túlszárnyalta. A „citerás party” tényleg party volt, nem is akármilyen – népzenei motívumokkal tűzdelt elektronikus buli, mondhatnánk azt is, hogy folk and bass. Downtempo, triphop, Lajkó – három szó, amiről nem gondoltuk, hogy valaha egymás mellé kerülnek.
MÉNES MÁRTA - 061.hu
A vajdasági géniusz 2012-ben tért vissza gyerekkori hangszeréhez, a citerához, egy évvel később pedig Mező címmel megjelent első citerás lemeze, amely elsöprő sikert aratott, három hónapig vezette a WMCE (World Music Chart Europe) európai világzenei toplistát. Az elsősorban virtuóz hegedűsként ismert muzsikus új dimenziókba repítette a hangszert. Korábban azt mondta, ugyanúgy játszik a citerán, mint régebben, nem célja a hangszerben rejlő lehetőségek kiaknázása.
Az már más kérdés, hogy neki ez minden erőfeszítés nélkül sikerül, ahogy az is, hogy a vonót úgy használja, mint a pengetőt, vagy hogy hegedülés közben citerás mozdulatokat alkalmazzon. Mindkét hangszerrel mesterien bánik, zsigereiben a zene, a technika, az alázat. Ami neki természetes, arra másnak egy életen át tartó gyakorlás sem volna elég. Ezt egyszer így fogalmazta meg: „Amíg él az ember, próbálják megfejteni. Több elmélet létezik rám vonatkozóan is, de úgy gondolom, a lényeg, hogy mi hangzik el a színpadon. Hogy én mi vagyok, ki vagyok, az nem számít. Azt játszom, amit tudok, ez vagy tetszik az embereknek, vagy nem”.
Nos, péntek este bőven akadtak olyanok, akik ez utóbbiak táborát erősítették, náluk egyértelműen kiakadt a folkmérő. A népzenén edzett, hagyománykövető, erősítők nélkül játszó Lajkó Félixet prefelráló közönség döbbent arccal fogadta a dübörgő hangfalakat, a tompa basszus lüktetését, a szintetizátor és a citera különös párbeszédét. Ők valószínűleg egy hagyományos értelemben vett citerás koncertre vágytak, helyette kaptak egy pszihedelikus arcot öltő elektronikus bulit. Nem is bírták sokáig, kifordultak a teremből. Valószínűleg feljelentést tettek a folkrendőrségen, miszerint az Akvárium színpadán épp egy ősi magyar népi hangszer meggyalázása történik.
Örömmel nyugtáztuk azonban, hogy a többség jól fogadta a modernkori citeramegközelítést, és a kezdeti sokkon átlendülve, ütemes bólogatással ünnepelték a vajdasági virtuóz, Bánházi Gábor és Domokos Tibor stílusteremtő projektjét. A koncert utolsó harmadában előkerült a hegedű is, ekkor egy pillanatra úgy éreztük, az összhang felborulni készül. A haja mögé rejtőző hegedűművésszel persze nehéz lépést tartani, hisz elsősorban saját mércéje, belső ritmusa szerint „dolgozik” a színpadon.
Aztán hamar a helyére billent minden. Zárásként a nagy kedvenc A madárnak is elhangzott, természetesen óperentziás felfogásban. Ha nem is feltétlenül tudatosan, de Lajkó a népzene és egy népi hangszer új horizontjainak megnyitásával egyértelműen hozzájárul e stílus vérfissítéséhez. A magyar zenei hagyományok efajta újrakódolásával pedig csak nyerhetünk.
Fotó: Facebook/BSide
