„Tiszta, langyos reggel volt, ahhoz képest, hogy még csak tavasz eleje van” – Kertész Imre halálhírére
"Életének 86. évében hosszan tartó súlyos betegség után elhunyt Kertész Imre. A Nobel-díjas írót 2016. március 31-én, hajnali 4 órakor, budapesti otthonában érte a halál."
POÓS ZOLTÁN – 061.hu
Aldorfer Nagy Sándor csatája című híres festményén a Kr. előtt 333-ban lezajlott isszoszi csata kozmikus panorámája tárul elénk. A képen egyszerre látható a harc kezdete és vége. A festő a harci zászlókra felírta a fogságba esett és meghalt katonák pontos számát, így a zászlókon már halottként vannak feltüntetve azok, akik még harcolnak a kép egyik szegletében. Pont így élnek közöttünk azok a zsidó honfitársaink is, akik már szerepelnek a halotti nyilvántartás kartotékjaiban, ugyanakkor tudatunk másik szegletében még ott állnak a Király utcai szatócsboltok ajtajában, vagy a munkácsi bútorraktárak előtt.
Kertész Imrének az 1944-es év logikája szerint a halottakat lajstromba vevő zászlón kellett volna lennie, de a történelem sosem volt logikus, nem egy esetben egy-egy őrült magánszáma volt, hogy aztán olyan események és traumák láncolata legyen, amik máig meghatározzák gesztusainkat, hangsúlyainkat, mindennapi létezésünket. Kertész Imre hozzásegített minket ahhoz, hogy a szocializmus amnéziája, és rosszul értelmezett társadalmi békéje miatti felejtésből felszínre hozzuk azokat a történelmi traumákat, amik kulturális metaforák is lettek.
Kertész Imre nagyszerű regénye, a Sorstalanság hozzásegített a múlt feldolgozásához, ahhoz, hogy egyszerre tudjunk emlékezni és felejteni is. Ez lehetetlen elvárásnak tűnik, ahogy lehetetlennek tűnt a holokauszt is, ami része lett Európa életrajzának, része Szolnok, Salgótarján, Makó, Budapest, Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti, Pozsony, Komárom, Szabadka városok történelmének is. A múltra nap, mint nap rá kell kérdezni, de ezt a feladatot nem lehet kiadni csak a történészeknek, a munkát a közösségnek is el kell végeznie, illetve az olyan könyveknek, mint a Sorstalanság.
Auschwitz, a magyar történelem tragikus színtere, ahol több százezer honfitársunk lelte halálát, visszavonhatatlanul Magyarországhoz is tartozik. 1989 előtt a pártállami kultúrpolitika bár nem titkolta, de nem is szorgalmazta, hogy emlékezzünk arra, hogy 1944. április 16-án vette kezdetét a magyarországi zsidóság elválasztása attól a nemzettől, amelybe született, amelynek nyelvét beszélte, melynek alakítója és formálója volt.
Kertész Imre nemcsak kisöpörhetetlen közös élményünkre, Auschwitzra hívta fel a figyelmet, hanem a szocializmus tarthatatlan hazugságaira is, szembesített azzal, hogy a diktatúrákban - legyen az kommunista vagy fasiszta - sem a kőtáblák, sem az állam és jogi intézményei nem jelentették a menedék leghalványabb illúzióját sem. Kertész Imre kívülálló volt, 1989-ig műveinek ismerete nem tartozott hozzá az irodalom szertartásrendjéhez, később sem tudták integrálni értelmezői közösségek, Kertész ugyanis nemcsak arra emlékeztet milyen volt 1944, 1945, de arra is, milyen volt maga a kádárizmus.
Kertész nemcsak a két hibátlan prózai művével, a Sorstalansággal és a Kaddissal lett a világirodalom nagy formátumú alakítója, de esszéi is túlhajolnak a könyvek síkjain, segítenek abban, hogy a csaták rendjében, káoszában és a harci zászlók színei között felfedezzük létezésünk formáit.
