Ki időgépen száll fölébe – Jean-Michel Jarre és a WET új lemezéről

Az időgép nemcsak a sci-fi, hanem a popzene egyik legfontosabb közlekedési eszköze, most Jean-Michel Jarre vesz részt egy társas utazáson, ahová meghívta közösködésre az AIR-t, Vince Clarke-ot, Mobyt, a Tangerine Dream-et. Egy másik időgépet is elindítottak, azt csak a nyolcvanas évek közepi szintetipop magnetikus mezejére. Azt a WET nevű formáció vezeti.

PZL - 061.hu

Jean-Michel JarreElectronica 1. Time Machine című albuma duplalemezes projekt, aminek egyelőre az első része jelent meg, a vendégművészeket Jarre választotta ki, az izgatta, hogy a magányos alkotó energiái reakcióba lépnek-e más művészek kreatív vegyértékeivel. Nos, volt, akivel igen, volt akivel nem. A dolog alapvetően pozitív szaldós, jól építkező, többszólamú kompozíciók születtek, kiváló lett a Mobyval közösen megalkotott Suns Have Gone, ami inkább Moby-szám, mintsem Jarre-dal, a Boys Noize kollaboráció, a The Time Machnie című nyitó szám is remekül sikerült, itt inkább JMR domináns, de hogy ki kit takar ki többek között az dönti el, hogy Jarre mennyire dúsítja fel a kompozíciókat jellegadó szintetizátorainak hangzásával.

Mert az Oxigene-ből beemelt hangszínek szabályosan ledominálnak a dalokat. Szóval a francia "mágus" hangmintái könnyen beazonosíthatóak, ugyanakkor izgalmas ahogy közös horizontra kerül Jarre és a vendégművészek világa. Reflexből azt mondanánk, hogy Laurie Anderson, a 3D (Massive Attack), Tangerine Dream, Vince Clarke, Pete Townshend és az AIR kollaboráció a legizgalmasabbak, és végül nem csalatkozunk. Talán a legsikerültebb munka a Vince Clarke-kal közösen megalkotott Automatic (Part 1), Jarre univerzumát ez a felvétel tágítja ki leginkább, ami születhetett volna akár 1977-ben is, még akkor is, ha Clarke adott az egésznek némi diszkós gellert.

A WET Don’t You című albuma első hallgatásra afféle színtelen-szagtalan szintipop, amiben már nincs benne a nyolcvanas évek elejének karcos, amatőr bája, inkább túlpolírozott, dream-popszerű finomkodó tánczene, amire éppúgy hatott a kilencvenes évek R&B-je, mint a Petőfi Rádió kompatibilis euro-pop. A cuki énekesnőjük, Kelly Zutrau úgymond nem énekli túl a lemezt, nem lesz modorosan szenvedélyes az album, inkább olyan az egész, mint a félig kihűlt tea.

Meg lehet inni, van benne cukor és citrom is, de hiányzik belőle a forróság, ami az egész testüket átjárja. A 11 számos albumon nincsenek kiemelkedő dalok, a Kelly Zutrau, Joe Valle és Marty Sulkow alkotta amerikai trió egységes hangulatú albumot tett le az asztalra. A legtöbb, amit elmondhatunk róla, hogy elegánsan, nem tolakodóan mutatja meg, milyen az, amikor az enervált szintipopba némi R&B-s évődést kevernek.