Aki proli-démonnak hívta Kádárt – Kertész Imre A néző című naplójáról

Kertész Imre A néző című könyvének borítóján Pieter Bruegel Vadászok a hóban című festményének részlete látható. Madarakat látunk a képen, az egyik ül a faágon ül, a másik pedig repül egy-egy fekete madár. A teljes képen több is rejtőzik, az ágak horizontján négy. Olyan, mintha a repüléshez vezető út egy-egy fázisát jelenítenék meg. Az utolsó már repül. Kertész Imre szövege is ezt az ívét futja be a jeges, téli táj felett, amit nem más a kádárizmust soha ki nem heverő Magyarország.

PZL – 061.hu

Kétségtelen, hogy nem A néző Kertész Imre legfontosabb könyve, viszont itt olvashatjuk a legtöbb legszemélyesebb, néha már-már érzelmes megnyilvánulását, és persze a napló intimitásának köszönhetően a rendszerváltás utáni első tíz évet dokumentáló kötet mégis fontos helyet követel az életműben. Meglátásait jobban kidolgozta Európa nyomasztó öröksége című gyűjteményes esszékötetében, lírai képeit is „jobban megírta” a prózáiban, viszont még a naplóban is irodalmi értékkel jeleníti meg például az aszfalton vergődő galambot. A néző valójában Kertész Imre füves könyve, ami tele van frappantírozásokkal, bonmotokkal, sokszor eredeti, néhol kissé közhelyes tételekkel.

„A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol rabságunkat éltük.” Ez egy remek megszólalás, ugyanakkor a „Légy méltó önmagadhoz” bölcsessége már inkább egy afféle new age szentencia. A könyv minden egyben, a rendszerváltás naplója, ön-gyógyító könyv, és egyben olvasónapló is, szinte állandó vitában áll Hegellel, Canettivel. Jórészt Márai az, akivel egyetért, aki óriási hatással van a naplóíró Kertészre, rokon lelkek ők, ugyanaz a hübrisz, ugyanaz a gőg, ugyanaz az alázat, ugyanaz az önmarcangolás és önimádat.

„Átlagos vagyok, nem érzem magamon az áldást” – ez azért mellbevágó kijelentés, és Kertész olyan érzelmi telítettséggel ír, ami nemcsak tőle szokatlan, de a kortárs irodalomban is ritka ez az őszinte megszólalás. A leginkább az a megrendítő, amikor a beteg édesanyjáról ír, arról, hogy nem segített neki, hogy elmenekült, és a nővérre bízta a magatehetetlen asszonyt, amikor tisztába kellett volna tennie. „…életem fantomszerű, nem élem át eléggé, mintegy nézője vagyok csak mindennek.” Ezek szintén megrázó sorok, de akkor jövünk leginkább zavarba, amikor a mellőzöttségét emlegeti, már-már mániákusan. „Munkáim külföldi fogadtatása bizonyítja, milyen mértékben tiportak el itt, ahol élek.”

Izgalmas Kertész sikerhez való viszonya, mert mit ér a siker, ha életed nagy részét belső száműzetésben, feltorlódó kudarcok között élted? Ad-e elégtételt számára a német siker? Úgy tűnik nem, legfeljebb némi megnyugvást. Mit kezd az író a rendszerváltás után kitáguló világgal? Beengedi-e az életébe? Többek között erről is szól a napló. A rendszerváltás kulisszái inkább díszletek Kertész számára, aki csak a könyvtárszobájában mozog otthonosan, ahogy a bonmotokban verhetetlen Canetti is. Cserébe viszont bepillanthatunk az egyik legműveltebb, egész életében csak saját magát képviselő autonóm alkotó világába. A nézők valójában mi vagyunk, és mi döntjük el, hogy mennyit időzünk Kertész szikrázóan tiszta hólepte táján.

Kertész Imre:
A néző Feljegyzések 1991–2001.
Magvető, 2016.
312 oldal, 3990 Ft

Kép: magvető