Mi történik, ha nincs kritika? Semmi látványos!
Magyar Péter egyből bizonyított, a sógorából igazságügyi miniszter lesz.
Fotó: Hegedüs Róbert
Magyar Péternek rettenetesen nagy szüksége lesz az ellenzéki (nemzeti objektív) sajtóra. És a magyar emberek kritikájára (beleértve a saját táborának észrevételeit is). Ezt még valószínűleg nem tudja, és egyelőre a követői is irtóznak majd a kritika gondolatától, mert meg akarják védeni a vezérüket. Magyar Péternek viszont azért lesz mégis szüksége az ellenvéleményre, mert ebből táplálkozhat, a követőinek pedig azért, mert ha az órán csak nagymutató van, akkor egy idő után nem fogják tudni, hogy merre hány óra, meg, hogy kik is ők, hiszen eddig is csak valamihez képest volt politikai véleményük. De megpróbálom ezt most normálisan elmondani, mert így első visszaolvasásra fura gondolat, hiszen itt rengetegen nem voltak még soha ellenzéki sajtó, és rengeteg ember nem volt még soha kormánypárti. Mondhatni elkezdett érdekelni a pszichológia.
De nem vagyok nagy szakértő, szóval kezdjük talán azzal az amatőr megfigyeléssel, hogy a beképzelt ember első pillantásra zárt rendszernek tűnik. Olyannak, aki nem kér visszajelzést, nem tűr ellentmondást, és saját gondolatait végleges igazságként kezeli. Mintha a kritika lehetőségét nemcsak elutasítaná, hanem eleve feleslegesnek tartaná. Ez nem abból látszik, hogy egy közmédiát „beszántanak”, hiszen kormányváltáskor ez a folyamat meg szokott történni, hanem inkább abból, hogy Magyar Péter nem a saját teljesítménye, emberi értékei és nagy ívű ötletei miatt kapott felhatalmazást, hanem kizárólag valami ellen, valamihez viszonyítva: Fidesz, Orbán, „valakik gazdagok”, stb.
Még talán ő maga sem tudja, de éppen neki van rá a legnagyobb szüksége, hogy a kormányzása idején ellentmondjanak neki. Ha már okokat keresünk a Fidesz bukására, talán éppen ez lehetett az egyik, hogy a „sajátjai” közül nem igazán érkezett ilyesmi. De erről talán majd máskor. Az viszont biztos – és ez a Fidesz példájából is látszik –, hogy valódi kritika nélkül a gondolat nem fejlődik. Csak ismétli önmagát. A „valódi” szót úgy értem, hogy nem felszínes, kamu fröcsögésről van szó, hanem tényleges, tartalmi ellentmondásról. Például egy hét alatt bebizonyosodott, hogy mégsem mérgez a gödi gyár, nem diktátor Erdogan, nem bűnöző Netanjahu és jó az orosz olaj. Na, mindegy…. vissza lényeghez.
Szóval a beképzelt ember olyan, hogy szereti nézegetni magát a tükörben, és talán még jobban szereti, amikor keresi azt, amivel vitatkozhat. Persze nem feltétlenül azért, hogy tanuljon – legalábbis nem tudatosan –, hanem hogy fenntartsa saját gondolkodásának megbízhatóságát, hogy önbizalma legyen. Ez is csalóka, hiszen a túlzott önbizalom első látásra erőnek tűnik: határozottságnak, stabilitásnak, sőt vezetői kvalitásnak. Egy olyan ember képének, aki „tudja, mit akar”. De ez a bizonyosság gyakran nem a valóság pontos ismeretéből fakad, hanem annak hiányából.
Kritika nélkül nincs láthatóság
Éppen ezért a beképzelt embernek szüksége van valakire, aki ellentmond. Nem azért, mert ezt beismeri, hanem mert nélküle egyszerűen nincs mihez viszonyítania. A saját gondolatai nem ütköznek semminek, így nem is derül ki róluk, hogy mennyit érnek. Ez persze kétélű kard, de ezzel számolnia kell egy ország vezetőjének.
Tehát mi történik, ha nincs kritika? Semmi látványos. És neki pedig látvány kell majd. Nagyon sok látvány, mert a nemzetközi, geopolitikai hétköznapok szürkék lesznek és „unalmasak”. A Facebook pedig éhes lesz az ingerekre.
