"Anno csodálattal nézegettem a szüleim lemezborítóit" - Benkő Lilla képzőművésszel beszélgettünk

Relatíve sok kiállításod volt, már egészen fiatal korodban is, csoportos pedig még több. Hogy tekintesz vissza: ahogy a költőknél vannak zsengék, és bánják, hogy megjelent ez meg az, a festőknél is ugyanez a helyzet?
Soha nem tettem ki olyan képet a falra, amit később megbántam. Születnek néha olyan festmények, melyek sikertelenek, de azt azonnal érzékelem, ahogy befejeztem, hogy ez nem az, amit akartam. Ilyenkor elteszem pár hétre/hónapra, és részben, vagy egészen átfestem. Az egyik ilyen kevésbé sikerült képből született az egyik kedvencem. Minden elrontottnak vélt felület tökéletes helyet kapott, és meglepő összhang alakult ki a régi és az új részletek között. Ilyen az Éjjeli táj rókákkal című képem.

Néha úgy tűnik, mintha hatottak volna rád a progresszív rock borító coverei? Pl. Storm Thorgerson munkái, stb. Hallgatsz zenét egyáltalán festés közben?
Anno a szüleim lemezborítóit nagy csodálattal nézegettem, biztos gyökeret vertek bennem még akkor a vizuális ingerek. A műteremben folyamatosan zenét hallgatok. A kabát még rajtam van kb, és azonnal bekapcsolok valamit. Ha ötletelek, akkor a szöveg nagyon zavar, olyankor szinte biztos hogy klasszikus zenét hallgatok, vagy valami minimalista instumentális dolgot. De vannak visszatérő szokásaim, például decemberben karácsony előtt 2-3 héten keresztül minden reggel a Diótörővel kezdem a napot. Amikor nem festek, inspiratív zenéket keresek festéshez. Nagyon fontos a zene.

Képeiden itt-ott felismerhetőek a pop-kulturális illusztrációk, képregények, logók világa. Ezeket próbálod kikerülni, vagy inkább integrálod ezeket?
Egyértelműen integrálom, ebben nőttem fel, nem lenne túl őszinte, ha szembemennék vele. A gyerekkorom alappillére volt a mesekönyvek, rajzfilmek, képregények, C64-es játékok egyvelege. A mesék, animációk, játékok ha nem is annyira koncentráltan, de szereplői a mindennapjaimnak.

Ha álmodsz valami festményszerűt, akkor először vázlatot készítesz, és hosszú folyamat után alkotod újra, vagy egy az egyben megfested, amit vizionáltál…
Sok vázlatot készítek a konkrét formák megfestése előtt. Az álmoknak sokszor a hangulatát ragadom meg, nem magát a cselekményt. De olyan is gyakran előfordul, hogy nincs még egyértelmű témája a képemnek, csak festek egy színes teret (mintha egy színpad lenne, amit bármivel megtölthetek) és felteszem magát ezt a ”teret” a falra, napokig-hetekig nézegetem és képzelődöm/vázlatolok arról, hogy mi passzolna oda. A legjobbat kiválasztom és utána folytatom.

A tájakat lehet valamennyire lokalizálni a képeiden? Mintha Erdély magas hegyei is benne lennének…
A hegyeket mániákusan szeretem. Sok fotót készítek, amiket felhasználok a képek készítése közben. Ilyenkor nem a fotót festem le, hanem inspirációnak használom. Eddig egyetlen konkrét helyszínt festettem meg, az tényleg Erdélyben van. Az egyik legvarázslatosabb hely, amit valaha láttam, a Szent Anna-tó. Sokszor voltam már ott és minden alkalommal izgatott leszek és beindul tőle a fantáziám. A Medve nász című festményem készült ez alapján.

Élénk színekkel dolgozol. Honnan a vonzódás ehhez a vibráló színvilághoz?
Ezeket a színeket szeretem. Amikor a klasszikus tanulmányokat festettem 10-15 évvel ezelőtt egy gyümölcs csendéletről, vagy egy emberi alakról, akkor is sokkal szinesebben festettem, mint a többiek. Illetve a graffiti és street-art világából sokat merítettem. Kb. 12 évesen elkezdtem papíron rajzolni ilyesmiket. Több ezer rajzot készítettem betűkből, karakterekből. Természetesen az volt az első és utolsó illegális munkám, amikor 21 éves koromban a rendőrök elkaptak, miközben egy 2 méteres macskát festettem fel egy ronda téglafalra. Esélytelen volt kimagyarázni, hogy miért pont a macska színei vannak rajta a kezemen.

Egyik kedvenc művészed Bernini, akiknek minden szoboralakja szenvedélyt, extázist ábrázol, te viszont alig mutatsz portrékat, nem látszanak közvetlenül a képeiden az emberi szenvedélyek. Miért?
Kedvenc művészeim sokszor teljesen mást és máshogyan alkotnak/alkottak, mint én. Nálam az emberszerűség – ha van – akkor is maximum az utalások szinjén van jelen. Például a Hasadék című festményemen növények járnak körtáncot, ahol a növény mozdulata egyszerre egy pillangó és egy táncoló alak mozdulata. Elképzelhetetlennek tartom, hogy négy konkrét emberi figura szerepeljen ezen a képemen. Akkor sokkal nagyobb hangsúlyt kapna a figura fizikai minősége. Nem mondom, hogy soha nem fogok emberi alakokat festeni, de egyelőre most nem ez érdekel.

Néhány képed akár művészi sci-fi regények borítói lehetnének. Hogyan viszonyulsz az illusztrációk világához? Vállalnál ilyeneket?
Nálam egy festmény története az elkészülési folyamat részét képezi. Egymással halad és kerekedik a kettő. Az illusztrációknál először van a történet, és utána maga az illusztráció. Nincs benne sok interakció. Ha egy izgalmas ötlettel megkeresne valaki és 100%-osan szabad kezet adna, akkor egyszer szívesen elvállalnám. De csak mint kihívás és érdekesség izgat a dolog.

Néhány éve tűz volt a műtermedben, de nem sérültek meg a képeid. Ez volt életed legnagyobb szerencséje, vagy volt ennél nagyobb is?
Életvitelszerűen vagyok szerencsés. Ott, annál a tűzesetnél láttam, ahogy a műtermem ablakából dől ki a fekete füst. De olyan, amit még életemben nem láttam. Amikor a tűzoltók beengedtek és megláttam, hogy minden érintetlenül van és csak egy vékony koromréteg ülepedett le 1-2 képre, azt nagy ajándéknak tekintettem. Alapvetően sokszor érzem, hogy szerencsés vagyok. Minden apró jó dolgot végletesen értékelek és örülök neki.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula