Elektromos töltés - Jean-Michel Jarre budapesti koncertjéről
Jean-Michel Jarre szelleme már akkor jelen volt Budapesten, amikor Farkas Bertalan még nem hagyta el 1980-ban a sztatoszférát, hiszen az Oxigéne albumának hangjaira lőttek be minden lézerágyút, avattak fel minden analóg szintetizátort és minden rádióstúdiót, és az összes Videoton hifi tornyot. Az Arénát nem vele avatták fel, de ezt a malőrt november 10-én korrigálták, a mágus fellépett Magyarország legnagyobb sportcsarnokában, és újra felavatta, ahogy az autópálya szakaszokat szokták a választási hajrákban.
PZL – 061.hu
A Budapesten is számtalanszor fellépő Jarre része a magyar mindennapoknak, hiszen még a hetvenes években minden második főcímet, szignált és aláfestő zenét tőle loptak a Magyar Rádió és a Magyar Televízió derék munkatársai. A zenés new age Keresztelő Szent Jánosa ezúttal nem a közelben lévő Planetárium szellemét idézte meg, hanem kortárs techno-partyt rendezett, olyan hangerővel, hogy a széksorok csavarjait ma délelőtt újra meg kell húzni imbusz kulccsal, a gépi basszus gyomorszájon vágott minden 50 pluszos rajongót, de legalább a veseköveket is összezúzta, tehát az előadásnak nemcsak a kreatív momentumai, de az élettani hatásai is kiválóak voltak.
MTI Fotó: Lakatos PéterJarre-showja három rétegű mobil leadfal előtt és mögött szólalt meg, egyedülálló térélmény volt, pedig alapesetben meglehetősen statikus tud lenni egy olyan műsor, ahol a színpad közepére állított szintetizátor erődítmény mögül néha kiinteget a művész. Jarre mindig is innovatív alkotó volt, sőt bizonyos szempontból az innováció szinonimája is egyben, így érthető volt, hogy nem a műfaj szent könyveiként értelmezhető első három lemezére, az 1976-os Oxigéne-re, az 1978-as Équinoxe-ra és az 1981-ben megjelent Magnetic Fields-re építette műsorát, hanem a 2015-ös Electronica 1: The Time Machine és az idén megjelent Electronica 2: The Heart of Noise-ra.
MTI Fotó: Lakatos PéterAz 1948-ban született (!) Jarre sikerrel ültette át a hetvenes évek soundját a kétezres évek elektronikájába, felmutatva így a műfaj törzsfejlődését, a részint újrahangszerelt Équinoxe és Oxigéne-tételek érvényesen szólnak 2016-ban, így azok a hetvenes évek végén megfogalmazott kritikák, mely szerint ahogy a technológia fejlődik, Jarre lemezei úgy avulnak el, nos nem igazolódtak be. Egyrészt önmagukban is megállják a helyüket, másrészt az újabb és újabb Jarre-értelmezések más és más dimenzióit mutatják meg ezeknek a konstrukcióknak. És mivel két sorlemeze is megjelent az elmúlt másfél évben, természetes volt, hogy főleg ezekre építi a showt.
MTI Fotó: Lakatos PéterMindent elkövetett, hogy kimozdítsa a koncertet a statikus teréből, eleve a zene is térélmény volt, az elmaradhatatlan lézershow az egész arénát bevonta a színpad látványvilágába. Jarre még gitározott is, volt dobosa, és kisegítő szintise, tehát gyakorlatilag egy zenekar állt a színpadon, és maga a mester is számtalanszor előjött az analóg pultja mögül és mesélt. Jarre közismerten látnok, a környezetszennyezés globális problémáját ő tematizálta először a popkultúrában, zenéjével éppúgy lehet illusztrálni a jövőt korvonalazó technológiai újításokat, ahogy alkalmas volt Egyiptom történetének 5000 éves évfordulójának megünneplésére is a Gízai piramisoknál. Miért ne lett volna alkalmas arra, hogy illusztráljon egy esős novemberi budapesti estét is?
Fotó: Lakatos Péter / MTI
