Ne lőj a zongoristákra! - Regina Spektor és Norah Jones új lemezéről

A zongora nélkül ugyanolyan nehéz elképzelni a rock and rollt, ahogy nehéz egy biedermeier nappalit is elképzelni a fekete-fehér billentyűk, és a patakból ivó őzikés tájkép nélkül. A zongora is remekül megszólal a rock and roll terében, csak megfelelő módon kell hozzányúlni. Regina Spektor éppúgy behangolja egy-egy fellépése előtt a zongorát és a lelkét, ahogy Nora Jones is.

PZL – 061.hu

Regina Spektor négy évi szünet után jelentkezett egy ugyanolyan lemezzel, mint a korábbiak, ami valójában remek hír. Már csak azért is, mert bár kétségtelen, hogy a már jól ismert hangkép köszön vissza, ugyanakkor minden dal remekül megírt, míves mestermunka, amiknek a zongora az origójuk, de annyi egyéb színt vitt fel a művésznő az alaprétegekre, hogy azt kell mondjuk: változatos produkcióról van szó. Akkor is, ha szinte minden számnak megvan az előzménye a korábbi lemezein, de ez sem probléma, mert ha Regina Spektort akarunk hallgatni, akkor tudjuk: védjegyértékű világába akarunk tenni egy érzékeny utazást.

Ezúttal talán több derűt olvashatunk a sorok között, a művésznőt megihlette a terhessége és az anyaság titokzatos élménye. (2014 márciusában született kisfia, az apa Jack Dishel, szintén zenész.) Az életrajzi vonatkozásokkal teli finom hangszerelési mutatványai szellősek, átszellemültek és melodikusak, és ezúttal elmaradtak a hisztériukus, cinikus futamok is. Nagyon is kellemes album a Remember Us To Life, aminek talán a teátrális zongoratémára épülő The Trapper and the Furrier című zenés történet a csúcsteljesítménye, illetve hasonlóan fontos az album első kislemezfelvétele, a Bleeding Heart, ami egy majdnem-vicces utazás a fiatalkori lelki sérülések képzeletbeli tájain.

Az, aki nem szereti a jazzt, annak afféle rávezető drogja lehet Nora JonesDay Breaks című lemeze, ami olyan, mint amikor valaki körbekalandozza a világot, visszatér, hogy elmesélje: mindenütt jó, de legjobb otthon, ahol mindig várja a nappaliban egy behangolt zongora, és bármikor felugrik egy kis jammelésre Brian Blade dobos, Lonnie Smith billentyűs, és a szaxofonlegenda Wayne Shorter is. Nehéz lenne hibát találni ebben a „vissza a gyökerekhez” karakterű albumban, ami máris klasszikusnak mondható, és jó eséllyel meg is jutalmazzák érte majd néhány Grammy-vel.

Az indiai származású Jones számos szerepjátékot eljátszott már, stílusgyakorlatai is iskolateremtőek, de legjobban a könnyű, macskásan puha léptű, bársonyos jazzy-pop áll neki legjobban. Ritka az ilyen erős albumindítás, (Burn, Tragedy,Flipside) de az összes felvétel csillogó remeklés, olyanok mintha egy el nem készült film betétdalai lennének. A saját számok mellett hallhatunk három feldolgozást is, a már korábban is elővett Peace Horace Silver szerzeménye, a Fleurette Africaine (African Flower) Duke Ellington víziója, míg a Don't Be Denied Neil Young klasszikusa. Az albumot nemcsak ünnepekre ajánljuk, bármilyen napszakban, bármelyik égövön tökéletesen működik.