„A munkám segít abban, hogy ezt a világot isteninek lássam”- Interjú Lisa Kristine fotóművésszel
Április végéig látható az Andrássy úti Kogart Házban Lisa Kristine amerikai humanitárius fotós Enslaved – A modern rabszolgaság története című kiállítása, amely a kíméletlen körülmények között dolgozó embereket mutatja be. Őt kérdeztük a munka jelentette kihívásokról, a fotók erejéről.
AYHAN GÖKHAN - 061.hu
Emlékszik arra, hogy miért lett fotós?
Tizenegy éves korom óta fényképezek, amióta a nagybátyáméktól kaptam egy gépet. Az unokatestvéremnek volt egy sötét szobája, és akkor, egészen fiatalon lobbant fel bennem az érdeklődésem a fényképezés iránt, miközben a családomat és a barátaimat fotóztam.
A fényképein bányák, bordélyházak, kőfejtők láthatók. Hogyan választotta ki a helyszíneket? Miképpen szerzett róluk tudomást?
A rabszolgaság felszámolásáért küzdő szervezetekkel működtem együtt. Minden kontinensen találkoztam olyan elhivatott abolicionistákkal, akik titokban azért dolgoznak, hogy segítsék az emberek felszabadulását. Kimondhatatlan tiszteletet érzek irántuk. A tolmácsolásban és az épségem megőrzésében segítséget nyújtottak. Ők az én igazi hőseim!
Melyik képet volt a legnehezebb megcsinálnia?
A kiszolgáltatott emberek fotózása rendkívül nagy kihívást jelentő, érzékenységet igénylő feladat. A munkám során szörnyű dolgokat láttam. Kathmanduban például olyan asszonyok kísértek, akik korábban maguk is rabszolgák voltak. Levezettek engem egy szűk lépcsőn egy zöld fluoreszkáló fénnyel megvilágított, pinceszerű helyiségbe. Ami persze egyáltalán nem hasonlított bordélyházra, étteremnek volt berendezve. A „Kabin étteremként” ismert helyek ugyanis az erőszakos prostitúció helyszínei. Mindegyikben vannak külön kis szobák, ahol a rabszolgák – nők, fiatal lányok és fiúk, néhány közülük még csak hét éves – szórakoztatják és kiszolgálják a klienseket, és arra ösztönözik őket, hogy minél több alkoholt és ételt fogyasszanak. A fülkék szörnyen kicsik, sötétek és kopottak, a szobákat a falra festett számok különböztetik meg, és csak egy furnérlemez és függöny választja el őket egymástól. Az itt „dolgozóknak” a kuncsaftok által gyakran tragikus szexuális erőszakot kell elviselniük. Ahogy álltam azon a majdhogynem teljesen sötét helyen, hirtelen erős félelem fogott el. Bár még így is csak elképzelni tudom, milyen lehet azoknak, akik ebben a pokolban ragadtak. Egyetlen módon juthattam ki – a lépcsőkön, ahol bejöttem. Nem volt hátsó kijárat. Az ablakok túl szűkek voltak ahhoz, hogy ki lehessen mászni rajtuk. A rabszolgasorban élők számára egyáltalán nem létezett kiút.
Érzett tehetetlenséget ennyi kilátástalan élethelyzettel szembesülve? Honnan nyert energiát a folytatáshoz?
Ha nem dolgoznék, sokkal tehetetlenebbnek érezném magam. Mindig azt mondom, hogy a munka, amit a rabszolgaság frontvonalán űzök, nem választás kérdése. Ez inkább hivatás. Segítenem kell. A műveim túlnyomó részében a kezdetektől fogva arra törekszem, hogy kiemeljem a világunkban jelen lévő sokszínűséget és egységet. A munkám például lehetővé teszi, hogy az időmet ősi törzsek idős tagjaival töltsem, más csodálatos lehetőségekről nem is szólva. A munkám emlékeztet arra, hogy ezt a világot isteninek lássam. Nem kis dolog megismerni a társadalom sebezhető pontjait, emellett elengedhetetlennek tartom, hogy ez a világunk szépségeivel legyen egyensúlyozva.
Jelenleg Magyarország ad helyszínt a képeinek. Mit gondol Magyarországról?
Szeretem Magyarországot és a magyar embereket. Rendkívüli mélységeket érzek Budapestben és szerencsésnek gondolom magam, hogy egy kis időt tölthettem el az önök fővárosában, csodálatos művészekkel és másokkal, akiket tisztelek.
Küldetésnek tekinti, hogy rabszolgaságban élő emberekről készített fotókat?
A munkám az emberiséget ünnepli és azért küzd, hogy hozzájárulhasson az igazság érvényesüléséhez, különösen azok számára, akik nem hallathatják a hangjukat. A fénykép ereje abban rejlik, hogy a néző megállhat a képen szereplő tárgy/személy előtt. És ebben a pillanatban a kapcsolat meg is született. Ez a valódi kapcsolat a legjobb közlekedési eszköz a béke és az igazság országába.
Mit szeretne, mit váltsanak ki a képei az emberekből?
Kapcsolódást és átalakulást, tettrekészséget arra, hogy segítsük a másik embert a világunkban.
Tud abban hinni, hogy a képei elhozzák a gyökeres változást?
Teljes mértékben hiszek benne!
A jövőben milyen tervek foglalkoztatják?
Befejezek egy munkát az Anyakirálynével Bhutánban. Emellett elkezdek egy rendhagyó projektet, Nepálban élő különböző emberi csoportokat dokumentálok majd, beleértve az országban élő ötvenkilenc kisebbséget. Végül új könyvem, a Bound to Freedom Ferenc pápa nyilatkozatával néhány hónap múlva lát napvilágot.
Fotók: www.LisaKristine.com
