A Yeti Csókja, avagy minden, ami kimaradt Izsó Zita és Bach Máté Pesti nő című kötetből

Napokban jelent meg Izsó Zita író és Bach Máté fotós Pesti nő című interjúkötete, amelyben különleges pesti nőket szólaltattak meg. Ennek apropóján arra kértük Izsó Zitát, hogy szedjük össze azokat az értékes gondolatokat, amelyek a szigorú műszaki paraméterek miatt kimaradtak a könyvből. Így most számos sosem publikált interjúrészlet következik többek között Péterfy Bori énekesnőtől,a Földet körbebicikliző Zárug Zitától, Kadi Fatiha, tortadesignertől és Juhász Anna kulturális menedzsertől.

PZL - 061.hu

Péterfy Bori, színész, énekes
Valahol azt nyilatkoztad, hogy az anyaság számodra az önismeret újabb fokát jelenti. Ez pontosan mit jelent?
Szerintem az egyik legnagyobb fless az életben, hogy az ember gyereket szülhet. Hat a művészetemre, az egész életemre. Szinte leírhatatlan az a fajta érzelmi ugrás, amit az ember átél, amikor anya lesz. Elképesztő megérezni azt a hatalmas szeretetet, amikor kijön az emberből egy ilyen kicsike gyerek. Olyan kapukat nyit ki benned, hogy abból aztán nagyon sok minden származhat. Az anyaság egy hatalmas őrület.

Zárug Zita, világutazó
Hogyan zajlottak az ünnepeitek?
A karácsonyokat Pakisztánban, Vietnámban, Új-Zélandon és Guatemalában töltöttük. Pakisztánban például szereztem egy szobanövényt, amit feldíszítettem. Árpival kitaláltuk, hogy egynapi pénzünket arra költjük, hogy veszünk belőle egymásnak ajándékokat, természetesen ehető dolgokat, mert mást nem tudtunk volna magunkkal cipelni. Én még életemben nem kaptam dobozos tejet, müzlit, meg hasonló európainak minősülő jóságokat karácsonyra, mindenesetre akkor nagyon örültem neki. A karácsonyt megelőző héten még misére is el tudtunk menni, előtte a helyiekkel együtt díszítettük fel a templomot. Utána találkoztunk az atyával, aki megkínált minket teával, majd kiment, és behozott néhány pirítóst és egy kis vajat. Mi ledermedtünk, mert már vagy másfél éve nem ettünk pirítóst. Elképesztően örültünk neki! Az első születésnapom is nagyon érdekes volt. Iránban megszólított minket az utcán egy cross motoros, aki felajánlotta, hogy elvisz minket siklóernyőzni, ha Teheránban járunk. Pont a születésnapomon érünk oda, felmentünk a hegyre, és fogalmam sem volt, mit kell csinálnunk. Már a tandemben voltunk, amikor kiabálni kezdett, hogy ha azt mondom fuss, akkor fuss. Egyszer csak meghallottam, hogy run, run, és akkor elkezdtem szaladni, és hirtelen jött a szakadék, ami elég félelmetes volt. Ő pedig fent a magasban elénekelte nekem a Happy birthday-t. Árpinak is volt egyébként egy emlékezetes születésnapja, amikor Nepálban 3800 méter körüli magasságban egy vendégházban kártyáztunk két másik utazóval, és a helyiek a helyben készített „pálinkával” kínáltak, ami olyan szörnyű volt, hogy elneveztük a Yeti Csókjának.

Kadi Fatiha, tortadesigner
Hogy szoktak reagálni az emberek, amikor megkapták valamelyik különlegesebb tortád?
Erről van egy nagyon jó kis sztorim. A családban a húgomnak és az unokaöcsémnek két egymást követő napon van a születésnapja, ezért együtt szoktuk ünnepelni őket. Legutóbb megígértük nekik, hogy elmegyünk együtt egy kínai étterembe, mert nagyon szeretik az ázsiai ételeket. Végül sajnos úgy alakult az a nap, hogy senki sem ért rá, így otthon maradtunk kávézni, sütizni. Nem baj, gondoltam, ha nem ehettünk kínai ételt, akkor majd én elhozom nekik Kínát. Csináltam két formatortát. Az egyik egy kínai tál volt, és úgy nézett ki, mintha leves lett volna benne, a másik pedig egy nagy tésztás doboz volt, amiből kiállt két evőpálcika, és olyan hatást keltett, mintha a levegőben lógott volna a tészta. Amikor kivittem egy tálcán a két tortát, látni kellett volna a két gyerek arcát, ahogy cikáztak a gondolataik, nem tudták eldönteni, hogy akkor ez most mi, minek hoz kínait, ha már ebédeltünk? De ha tőle van, akkor biztos torta… Az ehhez hasonlók mindig maradandó, kedves pillanatok.

Juhász Anna, kulturális menedzser
Úgy tűnik, nagyon nyitott vagy a világra és arra, hogy mi vesz téged körül.
Azt hiszem, ezt leginkább a neveltetésemnek köszönhetem. Édesapám nagyon kíváncsi ember volt, szeretett mindent megismerni és elolvasni. Nem csak az irodalom érdekelte, hanem a tudomány is. Emlékszem, anyukám mesélte, hogy még mielőtt megismerkedett volna apukámmal, megnézett róla egy portréfilmet a tévében, és ugyanazokat az anatómiai és belgyógyászati könyveket látta a polcán, amikből ő tanult az egyetemen. Azt mondta, már akkor biztos volt benne, hogy ez az ő embere, de még kellett pár év, hogy megismerkedjenek. Akkor viszont szerelem volt az első látásra, és a halál pillanatáig kitartott, több, mint 37 éven át.

Horváth Csilla, szociális asszisztens
A hajléktalan emberekkel végzett munka során mennyire számít az, hogy ön is átélte korábban ezt a helyzetet? Jobban elfogadják, amit mond?
Persze, rengeteget számít, de ez mindig kétélű dolog: amikor rendreutasítok valakit, sokszor megkapom, hogy mit szólok bele, hiszen én is csak egy ugyanolyan csöves vagyok, mint ő. Ugyanakkor a normálisabbak azért értékelik, hogy hasonló helyzetből kicsit feljebb jutottam, és ez reményt kelt bennük is, hiszen ha nekem sikerült, akkor talán nekik is fog. Összességében úgy érzem, hogy szeretnek azok az emberek, akik hozzánk járnak, legalábbis a többségük. Ez pedig nagy szó, mert kevés olyan szociális dolgozót ismerek, akit sokan kedvelnek.

Terék Anna, költő, drámaíró
Vajdasági szerzőként nem jelent gondot, hogy Budapesten élsz, és ezáltal nem veszel részt aktívan az ottani irodalmi életben?
Az az igazság, hogy én otthon sem járok több irodalmi rendezvényre, mint itt. Van egy-két író barátom, de nem vagyok a tagja különböző köröknek. Igazából a Vajdaságban van egyfajta önműködése a verseimnek, amihez már nem sok közöm van. A középiskolás versmondó versenyeken például rendszeresen szokták a verseimet szavalni, és a múltkor viccelődtek is néhányan azzal, hogy remélik, a kötetem még a következő verseny előtt megjelenik, hogy legyen mit szavalni. Azt hiszem, működnek az írásaim nélkülem is, én oda már nem kellek. Az a legjobb az egészben, amikor útjára engedsz egy verset, elkezdi élni a saját életét, és aztán szinte csodálkozol, hogy belőled jött ki.

Cica, étteremvezető
A mostani férjeddel hogyan ismerkedtél meg?
Akkor már a Gyertyában dolgoztam. A Dunacorso Étterembe jártunk a barátnőimmel, ahol a későbbi férjem volt a felszolgáló. Egyszer ott felejtettem az öngyújtómat az asztalon. Felhívtam a helyet, és kértem Attilát, hozza be nekem a munkahelyemre. Mondta, hogy jó, kezét csókolom, behozom. Ezt eljátszotta körülbelül ötször. Egyszer aztán bejött hajnalban a kollégáival a Gyertyába, amikor már majdnem zárni akartam. Mondtam is nekik, hogy jó, hogy most jöttök, már éppen menni akartam. Ahelyett, hogy valamelyikőtök kivenne a munkából. És akkor megszólalt az uram, hogy én nagyon szívesen kiveszem magát, Cica. Ez volt az ajánlata, aztán visszaadta az öngyújtómat is. Ez február 19-én volt, 20-án hozzánk költözött. Két év múlva összeházasodtunk. Azóta együtt vagyunk. Most már a Rómát is közösen visszük.

A hetvenes, nyolcvanas években milyen volt az éttermek, presszók hangulata? Más, mint most?
Régen mindenki ugyanarra a helyre járt. És ugyanúgy, mint nálam, átültek egymás asztalához a vendégek. Nap végén a bőrdíszműves megkérdezte mondjuk a cipészt, hogy milyen volt a forgalma. Abban az időben 10-12 forint volt egy menü, 3 Ft egy presszó kávé, 5 Ft egy sör. Az én alapfizetésem 400 Ft, később 6-700 Ft volt, de borravalóval együtt az 1800 Ft-ot is megkerestem. Akkoriban 100 Ft-ból egy hétre elegendő húst tudtunk vásárolni. Az emberek jobban megengedhették maguknak, hogy étterembe, kávézóba járjanak. A fizetések nem voltak magasak, de az emberek kevesebb felesleges dologra költhettek. Nem vehettünk például tévét, kevesen vezettek autót. Nem volt ekkora hajtás sem, mint ma: az emberek sokkal inkább ráértek arra, hogy munka előtt vagy után beüljenek beszélgetni kicsit.

Képek: Bach Máté