„Alapvetően az egyetemes értékrendet igyekszem követni” - Interjú Eperjes Károllyal

Uramisten, Eldorádó, A Hídember - csak néhány film, amiben a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, Eperjes Károly emlékezetes alakítást nyújtott. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagjával egyebek mellett tanításról, a fiatal színészekről és a színházban politizálás mikéntjéről beszélgettünk.

IZSÓ ZITA - 061.hu

A Kaposvári Egyetem színművész szakán tanít. Elsősorban mit kíván átadni a tanítványainak?
A tanáraimtól kapott tudás szintézisét. Meglátásom szerint a színházi tanítás két jól elkülöníthető módszert ismer. Az egyik, amelyik előbb a tartalmat érteti meg az alkotótársaival, és onnan halad a forma felé. Ezt az irányzatot képviselte Vasziljev, vagy Popov, akitől Vasziljev tanult. A másik a Major, vagy még inkább Taub János-féle módszer, amelyik a formából indul a tartalom felé. A lényeg pedig az, hogy a kettő, vagyis a tartalom és a forma összeérjen, és harmonikus legyen. Ezt úgy fogalmaztam meg a diákjaimnak, hogy az alapanyagot megértjük, elhisszük, és végső soron hitelesen közvetítjük. Ez egyébként nem csak a színész létre, hanem bármilyen színházi cselekvésre, sőt, úgy általában mindenféle cselekvésre alkalmazható. Arisztotelész szerint a cselekvés olyankor válik művészetté, ha önmagán túlmutató természetfeletti célja van. Ugyanezt vallom: a cselekvésnek mindig legyen katarzisa. A kétféle módszer ötvözése azért is fontos, mert nem minden diák tudja a tartalmat rögtön formává tenni és a formát rögtön tartalommal megtölteni. Az osztályomban tudom, hogy kihez melyik módszer igénybevételével érdemes nyúlnom, közben pedig engedem, hogy a személyiségük, az egyéniségük egyre csak gazdagodjon, és olyan munkákkal látom el őket, amelyek lehetővé teszik a másik módszer megismerését is, mert nem tudhatják, a jövőben melyik szemléletmódot képviselő rendezőkkel fognak együtt dolgozni.

Eléggé megosztóak a vélemények a fiatal színészek pályakezdéséről.
Úgy látom, hogy bizonyos szempontból könnyebb a fiataloknak, mint az én indulásomkor. Számtalan reklámfilm, sorozat, bulvárfeladat jön velük szembe, viszont ha az igazán hivatásbeli kihívásokra fektetjük a hangsúlyt, jóval kevesebb lehetőség tapasztalható. Amennyire hasznos a sokszínűség, ugyanannyira káros is lehet: az ember nem mindig a hivatásának megfelelően választ, hogy ne csak a szakmai vagy egyéb kihívásoknak feleljen meg, hanem a már említett arisztotelészi alapelvnek is. Roppant nehéz feladat az alkotótársak és támogatók megtalálása a hivatástudattal megélt cselekvéshez. Elsődlegesen a számos kísértés miatt. Először ott az egzisztenciális, a megélhetésért folyó harc visz kísértésbe, azt követi a még mindig nem végcélnak tekintett siker, ugyanis a siker után a hatalmi vágy lép be az életbe. Néha e téren a diákjaimmal is konfrontálódom, bár fiatalon hasonló dolgokat éltem át, ezért inkább koccanásokként értelmezem az ütközéseket.

Milyen jellegű volt ez az összeütközés?
Az én osztályom nagyon sok mindent, többek között vallás-és filozófiatörténetet is tanul, ami eddig is benne volt a képzési tervben, de általában nem vették komolyan. Pedig hogy lehet felépíteni egy szerepet? Meg kell találni a motivációt. És ahogy a szeretet a csúcspontja a cselekvésnek, úgy a gyűlölet az ellenpontja. Ahogy a remény és a hit a lélek ereje, ugyanúgy a kétségbeesés a lélek vesztőhelye. Mindig meg kell keresni ezekhez való viszonyt. De ezt lehetetlen konkretizálni, ha filozófiailag és kultúrtörténetileg nem ismerem az ember fejlődését, ha nem tudom elhelyezni, ezért fontos elsajátítani ezt a tudást. A diákjaim viszont úgy érezték, hogy a többiekhez képest túl sokat tanulnak, és a többi osztály könnyebben érvényesül. Most már persze látják, hogy ez nem így van. Mert én nem akarom, hogy végrehajtók legyenek a diákjaim, azt szeretném, hogy küzdjenek meg a saját értelmezésükért és a feladatért. De ha belegondolok, a történelem megismételte magát, mert annak idején a mi osztályunkban is történt hasonló, mi is mondtuk Székely, Babarczy és Major tanár uraknak, hogy a másik osztály már kortársat játszik, már Equust csinál, mi meg még mindig csak Plautust, Molière-t meg Shakespeare-t. Ők persze azt válaszolták, hogy nem a kortárssal kell kezdeni, oda el kell jutni. Az én diákjaim is állandóan kortárs darabokat akartak csinálni, a tetején akarták kezdeni. De hogy akarnának főzni, ha állandóan csak a fedőt emelgetik? Először be kell gyújtani, elő kell készíteni az alapanyagot, vizet is kell tölteni a lábosba, aztán forralni kell, a forralás munka, és aztán kell rátenni a fedőt. Nehezen, de megértették, és most már nagyon hálásak érte.

Ez a fajta mélyebben megélt színészi hivatástudat a pályája kezdetétől jellemezte?
A kezdet kezdetén létezett, tanáromnak, Hegedűs Gézának köszönhetően. Pedagógus családba születtem, illetve több pap is akadt a családban. Szép nevelést kaptam, noha a fiatalkor egyik markáns jellemzője a lázadó magatartás. Ebből én is kivettem a részem. A főiskolán ismerkedtem meg Hegedűs Gézával, aki a haláltáborból visszatérve váltig azt sugallta felénk, hogy nem realista ember, aki nem hisz a csodákban. Több interjúban nyilatkoztam már, és most sem feledkeznék meg örökérvényű mondatairól. „Kérem, itt alkalmasint mindenki színész lesz. Kérem, alkalmasint kiváló színészek lesznek, kérem, alkalmasint mester színész szakemberek lesznek, kérem, alkalmasint többet keresnek, mint én, sajnos. Eddig mindenki érti. De kérem, művész, mert a mester szaki még nem művész, művész, azaz hivatását teljesítő mester szakember csak az lesz önök között, aki két könyvet elolvas: szívre a Bibliát, agyra Arisztotelész Poétikáját. Morál és bölcselet. Fides et ratio. És még valamit hozzátett: ezt a kettőt össze kell hangolni a szív és az agy harmóniája érdekében, hiszen az adja ki a kultúrát.” Ezek a mondatok meghatározták az életem alakulását.

Pályája során Önre nem hatottak a felsorolt kísértések?
Dehogynem! A siker miatt egyre többet engedtem meg magamnak. Ital, drog,-- az elképzelhető legrosszabb dolgok férkőztek az életembe. Egyszer csak rá kellett döbbennem: úgy festek ikont, hogy én nem vagyok ikon. Erről számol be Tarkovszkij Andrej Rubljovja: amíg nem válok személyesen ikonná, addig nem tudok igazán pontosan, szépen alkotni.

Ez azt jelenti, hogy egy művésznek kötelessége a hitelesség.
Azt jelenti, hogy én hazudtam a jót, és emiatt majdnem elvesztem. Egyszer, az Eldorádó forgatása közben, és később, a régi Művész, mai nevén Thália Színház színpadán a Vasziljevvel folytatott próbák alatt volt két olyan kegyelmi pillanat, amikor rájöttem, ez így nem mehet tovább. Fontos, hogy a magánélet és a többi cselekvés, legyen szó művészetről vagy bármi másról, egységben legyen. Nem elhanyagolhatóak a társak sem, ahogy Andrej Rubljov is megtalálta a társát a harangöntő fiú személyében.

Legutóbb Békéscsabán mutatták be Schiller Ármány és szerelem című művét a rendezésében. Miért pont erre a darabra esett a választása?
Az Ármány és szerelem rendkívüli darab, és különös aktualitással bír mostanában. Benne van a nyugati társadalom mea culpája, hiszen ott az a gyönyörű, idézőjeles Tiborc-monológ, a lakáj monológja, aki elmondja a ladynek, hogy elviszik a gyerekeiket Amerikába gyilkolni, hogy aranyat és gyémántot hozzanak haza, miközben a családok szétesnek. A helyzet változatlan: a gyarmatosítás összefügg a háborúkkal és a migrációs válsággal.

Lényeges, hogy egy darab aktuális legyen, vagyis valamilyen szinten utaljon a jelen helyzetben is érvényes társadalmi problémákra?
Szerintem a színház mindenkori feladatai közé tartozott, hogy politikus, mivel a politika jelentése a polisszal, a társadalommal foglalkozást fejezi ki. Ha csinálok egy színdarabot, és azt a közönségnek ajánlom, nem egyebet, mint társadalmi kötelezettséget végzek, tehát politizálok. Kötelességem a társadalmi problémák feltárása. Azonban szándékosan politizálni csak kivételes esetekben volna szabad.

Fontos, hogy az Ön politikai meggyőződése ne jelenjen meg a munkáiban?
Alapvetően az egyetemes értékrendet igyekszem követni. Hogy ehhez az értékrendhez találok-e olyan politikai cselekvőt, aki mellé szerintem jogosan teszem le a voksomat. Egy lehetőség a sok közül. Fájdalommal élem meg, ha az egyetemes értékrend egy általam ismert politikai irányvonalban sérül, legtöbbször pedig szóvá is teszem. Egyébként a rendszerváltás előtt sok olyan filmben és darabban szerepeltem, amiben nem direkt módon politizáltak, hanem valamilyen finom, hatásosnak bizonyuló áthallást lehetett bennük tetten érni. Ezt most is üdvösebbnek tartom. Az aktuálpolitika megjelenése egy darabban elfogadható, amikor a problémafelvetés felbukkanása mellett valamifajta megoldás is helyet kap . A néző nem úgy hagyja el a színházat, hogy sérült vagy deprimált, hanem lobogtathatja – mintegy – a doktor által neki felírt receptet, és ha nem is váltja ki, legalább legyen a tudatában annak, hogy létezik megoldás.

Mindenre lehet megoldás?
Úgy gondolom, hogy igen. A szeretet mindenre megoldás. A Biblia bármilyen helyzetre választ ad. Az antik görögök filozófiájukon keresztül teljesen racionális alapon eljutottak a lét helyes értelmezéséhez és szemléléséhez. Gyakran mondogatom, hogy hívőnek és nem hívőnek egyaránt kötelessége Arisztotelészig eljutni. Róla azt szokták mondani, ha Krisztus után születik, talán szent lett volna. A görög kultúrától a zsidó-keresztény kultúrán át egészen napjainkig a jó és a rossz összeütközése figyelhető meg, és így épülnek fel a drámák is. Ez egy egyetlen lehetőség, függetlenül attól, hogy valaki hívő-e vagy sem.

Nagy ívű pályát tudhat maga mögött. Színészként talál még kihívást?
Kevés alkotótárssal megy könnyen az együttműködés, mindenesetre vágyom a kihívásokra. Öröm, hogy több jó film született mostanában, például a Saul fia, illetve Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című filmje.

A jó filmekkel együtt járnak a tehetséges színészek is. Nyomon követi a fiatal tehetségek pályáját?
A tehetséges szóval még nem sikerült megbarátkoznom, azonban sok fiatalt nagyon képességesnek tartok. Többek között Ónodi Esztert és Nagy Ervint egészen különleges képességű színészeknek gondolom. A náluk is fiatalabbak közül is látok komoly képességű színészeket és színésznőket, de eltekintenék a további nevek felsorolásától, félő, kihagyok valakit.

Milyen jövőbeni tervek foglalkoztatják?
Nagy tervem, hogy kortárs darabot rendezzek, de nem relativista módon. A cselekedetnek mindig a szeretetben illetve annak a hiányban van a gyökere, ezt kell keresni. Érdemes megvizsgálni, hogy miért marad a fölben a mag és miért nem nyílik ki a hajtás. És ha leláttatok a gyökérig, akkor felépülhet a katarzis a nézőben, anélkül, hogy ki lenne mondva. Ez egy nagyon nehéz feladat, ehhez szeretnék most hozzákezdeni. Ezenkívül valószínűleg lesz egy szerepen Kaposváron és egy a Pesti Magyar Színházban, megcsináljuk az osztályommal a Dühöngő ifjúságot, amiben szintén játszom, és Kéri Kitty fogja rendezni, valamint ajánlottak két filmszerepet is, de ezek a művek egyelőre nem kaptak támogatást, így nem tudom, megvalósulnak-e. Továbbá megrendezem a Hippolyt a lakájt Sopronban, az Ármány és szerelem-et Pesten, és amit talán elsőnek kellett volna említenem: jövőre negyedéves lesz az osztályunk, és nagyon készülünk majd az ötödéves diplomamunkára, amit már mindannyian nagyon várunk. Most a legtöbb energiámat rájuk fordítom.

Képek: Semsei Eszter