Jelszavaink valának: Olé, olé, olé! – A Rolling Stones A Trip Across Latin- America című turnéfilmjéről

Rolling Stones tagjai semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek. Ugyanazt az egyszerű, ivarérett blues-rockot nyomják, amivel a rock and roll táplálékláncának a csúcsára jutottak. Nemrég Dél-Amerikában jártak, ahol olyan áhtitat övezte őket, mintha a pápákat. Ezt a bizonyos 2016-os körutat rögzítette az Olé, olé, olé! című turnéfilm, amely bemutatja miképp folklorizálódott az elmúlt 50 év során a Rolling Stones Mexikótól Brazílián, Argentínában, Uruguay-on és Perun át és Chiléig.

PZL - 061.hu

A film elképesztő szoció mélyütés, megismerhetjük a luxusszállókban önmagukat ünneplő zenészeket, de a halászok, az utcazenészek és a bárokban felszolgálók életét is, szóval a nyomor és a high-life szélsőértékeit, amit egyedül a Stones „varr össze”, és a végén teljes képünk lesz arról, hogyan szövi át a hétköznapok hőseinek életét Dél-Amerikában a Stones, ami olyan, mint egy vallás. És itt most fontos hangsúlyoznunk, hogy turnéfilmről van szó, azaz Paul Dugdale sokkal inkább azt mutatta meg, ami a kulisszák mögött játszódik, és nem azt, amit a nézők láttak a színpadon. Ettől persze jóval izgalmasabb is, olyan mintha egy travel chanel kisfilmjét keverték volna össze a Rolling Stones zenéjével.

Az Olé, olé, olé!-nak van eleje, közepe és persze vége is, egy remekül szerkesztett műsort láthatunk, amely azzal kezdődik, hogy egy srác egy felmegy a háztetőre, vinylen meghallgatja a Stones Sympathy For The Devil című slágerét, miközben alatta elterül mindaz, amit így hívunk: Dél-Amerika egzotikus nyomora. Később lepörögnek előttünk a havannai életképek, az elhagyott focipályák, a füstben úszó kocsmák, de bepillanthatunk a tour managment életébe is. És ahogy kell, az utca emberét és a rajongókat is megkérdezték, hogy mit jlent nekik a Stonest, szóval ez inkább tour-film, koncertfelvételeket alig láthatunk.

Na, jó, azért megkapjuk a Start Me Up-ot, de többször is láthatjuk a közönség sorai között a meginterjúvolt alanyokat, szóval, a kaotikusnak tűnő film nagyon is meg van komponálva, az, amit spontaneitásnak hívnánk, az maximum egy-egy félrefogott hang. A filmben jó ritmusban kapjuk az ősi indián hangszereken előadott Stones-számokat, a szörfös ficsúrok mutatványait és a nyomorban szörföző őslakosok látványát. Íme, itt vannak a rock and roll öregfiúi, akik számos drogkaland és különböző méretű lelki megrázkódtatás után lepték meg a dél-amerikaiakat, és mindenkit, akik a bluest és a szexet is mocskosan szeretik. És persze az is csoda, hogy egyáltalán élnek, de lehet, hogy őket a színpad tartja életben, mert a színpad valójában egy óriási infúzió, a küzdőtér pedig egy gigászi lélegeztető gép.