A germán Mad Max, avagy martinászok az indusztriál metál kohójában – A Rammstein párizsi koncert DVD-jéről
A németek ismét elfoglalták Párizst, a csodafegyvert Rammsteinnek hívják, és a Bercy aréna közönsége pedig olyan lelkes, hogy a franciák azonnal alá is írnák a compiègne-i erdőben a feltétel nélküli rock and roll kapitulációt. Megjelent a Rammstein Paris című koncertfilmje, ami ha akarunk dupla koncertlemez DVD-vel, vagy éppen fordítva, a lényeg: ezekben az aszályos időkben, amikor a zenekar nem állt elő új dalokkal, válogatásalbumnak sem utolsó.
PZL – 061.hu
Egy Rammstein koncert az indusztriál metál euróvíziós dalfesztiválja, iszonyatosan bombasztikus és elképesztően professzionális egyszerre, nem is kell hogy sorlemezekkel rukkoljon elő a zenekar, a termék maga a show. Az utolsó Liebe ist für alle da című lemezük 2009. októberében jelent meg, tehát lassan tíz éve. Azóta egy válogatásuk jelent meg (Made in Germany 1995–2011) és egy 2015-ös ún. videóalbumuk. Jonas Akerlund koncertfilmje a zenekar 2012-es, két, a Bercy sportcsarnokban megtartott koncertjét rögzítette, ez sem most volt, hanem öt éve. A Rammsteinnek tehát immáron ez a sokadik dokumentált koncertje, és ez maximum a nyers erő politikájára utalhat, és semmiképp sem a termékeny intellektusra. Aztán mivégre? – jut eszünkbe a gyönyörű kérdés. Hát csak.
Talán azért, mert a Bercey Arénában harminc kamerával forgattak, és az utómunkák évekig folytak, hogy aztán az alkotást a 2016-os Cannes-i Filmfesztiválon is bemutassák. Moziban is ment, nálunk az Uránia (!) tűzte műsorára. Azzal a bizonyos német precizitással volt kimatekozva minden, ahogy a németek összeraknak egy Audit, vagy éppen egy Tigris tankot. Egy koncertfelvételnek az a tétje, hogy vissza tudja-e adni azt, amit a néző látott a színpadon, sőt még annál is többet, azt az élményt, amit csak a legjobb helyen ülők élvezhettek. Így a tűzbumerángok, tűzlabdák szinte a retinánkban robbannak fel, a hatalmas ventillátorok minden rajongó bőrnacijába fújtak némi hűs levegőt, és ezt a képernyőn keresztül is érezhetjük.
Hosszú, de hatásos a koncert intrója, nincs Carmina Burana, vagy más, metálos közhelyek, és mivel a színpad a nézőtér középen volt, hát oda is kellett menni, így olyan lett a fevezetés, mint egy Las Vegas-i boxmeccs gála bevonulása, némi nürnbergi pártnapok hangulattal. És aztán máris jön a pirotechnikai expó, csoda hogy az állandó pirózás közben nem olvadnak le a kommandósokat is megszégyenítő brutális harci sminkek. És nyilván külön tervet kell kidolgozni a tűzoltóknak, és beadni a kerületi önkormányzatnak. Az is kérdés, hogy tud ez az egyszerű zene ilyen hatásos lenni, mert azért egy-egy kigyakorolt szólóval vagy néhány árnyaltabb hangszerelésű dallal azért elszórakoztathatták volna magukat. De azt is szögezzük le: bitang jól szól a koncert, és élőben sokkal teátrálisabbak a dalok, mint a stúdiólemezeken.
A nagydarab germán titán, Till Lindemann énekes úgy néz ki, mint egy pornósan leolajozott bohóc, közvetlen azelőtt, hogy zombivá változott volna, míg a futópadon lépkedő billentyűs arc, Christian Lorenz perverz fazonja olyan, mintha egy NSZK szexfilmből szaladt volna fel a színpadra, ahol Pinokkiót, a falusi szexrobotot alakította. Volt itt falloszrakétáról irányított habparty, elfolyt több hektoliter művér, láttunk tűzijátékot kilövő nyílat, lángoló angyalszárnyakat, láncra vert, kutyaként vonuló zenészeket, szóval, nem mondhatjuk, hogy a fiúk nem dolgoztak meg a pénzükért. A Rammstein nevű paramilitáns vándorcirkusz bőrgatyás roncsderbijét a civil lakosság élvezte, és ami a lényeg Jonas Akerlund többszörös Grammy-díjas svéd rendező filmjében: megkaptuk a legnagyobb slágereket, ami biztosítja a rajongók harci szellemét, amíg a fiúk összedobnak egy sorlemezt.
Rammstein
Paris
Universal
22 szám
