Szabó Lőrincre emlékezhetünk holnap
Szabó Lőrinc költő, műfordító mellszobrát avatják fel kedden Balassagyarmaton halálának 60. évfordulóján. A Nógrád megyei város, ahol Szabó Lőrinc gyermekéveit töltötte, ezzel tiszteletét fejezi ki nemcsak a költő, hanem Borsos Miklós 1979-es mellszobra iránt is, amelyet éppen húsz éve loptak el a Palóc ligetből.
MTI
Szabó Lőrinc hatvan éve, 1957. október 3-án hunyt el. Miskolcon született 1900. március 31-én. Ősei református papok és tanítók voltak, a család Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől nemességet is kapott. Édesapja mozdonyvezető volt. Miskolci, majd balassagyarmati iskolák után a debreceni református kollégiumban tanult, itt alapozta meg széles körű műveltségét, erre az időszakra tehetők első műfordítói próbálkozásai is. 1918-ban besorozták, hadiérettségit tett, majd az őszirózsás forradalom után Budapestre költözött. A Műegyetem gépészmérnöki karára iratkozott be, de két hét múlva inkább a bölcsészkar magyar-latin-német szakán tanult tovább. Ekkor került kapcsolatba Babits Mihállyal, aki tanítványává és barátjává fogadta. A Tanácsköztársaság idején Babits mellett tanársegéd volt, majd az Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Hivatal munkatársaként, később a Magyar Írók Szövetségénél titkárként dolgozott.
Az egyetemet végül nem fejezte be: 1921-ben megismerte Mikes Klárát, Az Est-lapok irodalmi rovatvezetőjének, Mikes Lajosnak a lányát, akit feleségül vett. Apósa révén Az Est szerkesztőségének munkatársa lett, cikkei mellett verseivel és műfordításaival szerzett nevet magának. 1922-ben jelent meg első verseskötete Föld, erdő, Isten címmel, amely komoly irodalmi sikert aratott. Közben műfordítóként is jelentőset alkotott, Babits és Tóth Árpád társaságában egyik fordítója volt Baudelaire A romlás virágai című kötetének. A húszas években sorra jelentek meg kötetei (Kalibán, Fény, fény, fény, A Sátán műremekei), költeményeit elvont gondolatiság jellemzi, a keleti filozófiák és Schopenhauer hatása jelenik meg bennük változatos versformákban. 1925-ben kezdődött huszonöt éven át tartó szerelmi kapcsolata a férjes pszichiáterrel, Korzáti Erzsébettel, e viszony megrendítő dokumentuma az asszony 1950-es öngyilkossága után írott A huszonhatodik év című szonettciklusa.
1927-ben Pandora címmel művészeti, kritikai lapot indított, amely hét számot ért meg. 1928-tól 1945-ig a Magyarország című lap munkatársa volt. A harmincas évek elejétől a népi írók körébe is sorolták, részt vett a Márciusi Front megalakulásában, közreműködött a Zilahy Lajos kezdeményezésére létrejött Új Szellemi Front írói mozgalmában, 1937-ben a Kisfaludy Társaság tagjává választották. Sokat szerepelt a rádióban, a Nemzeti Színház számára Shakespeare-t fordított, három ízben is Baumgarten-díjjal jutalmazták (1932,1937, 1944). 1943-ban behívták katonának, egy év múlva már főhadnagyi rangban szolgált, emiatt 1945-ben vizsgálati fogságba került, majd "feddéssel" igazolták, s publikációs tilalommal sújtották.
1946 és 1949 között a Válasz költői rovatának vezetője volt, 1947-ben pedig - többek heves tiltakozása ellenére - felvették az Írószövetségbe. Az üldöztetések elől a munkába menekült, s 1947-ben a Püski Kiadónál megjelent a Tücsökzene című kötete. 1949-től ismét nem publikálhatott, jobbára műfordításokból élt, s A huszonhatodik év darabjain dolgozott. 1954-ben műfordításaiért József Attila-díjjal tüntették ki. 1956-ban tagja lett a Parasztpártnak (Petőfi Párt), az Irodalmi Újság november 2-i számában Ima a jövőért címmel üdvözölte a forradalmat. Már súlyos beteg volt, amikor 1957 márciusában megkapta a Kossuth-díjat, s nem sokkal később megjelent A huszonhatodik év című kötete. Ennek sikerét már nem érhette meg, 1957. október 3-án meghalt.
