„Egyik korszakomat sem tagadnám meg” - Beszélgetés Deseő Csabával

A hazai jazzélet egyik legkiválóbb művésze, Deseő Csaba dzsesszhegedűs nem rég könyvet jelentetett meg „Kettős fogás” címmel. A kiadványról, pályájáról, és egyéb érdekességekről is kérdeztük a komoly rangot kivívott művészt.

AYHAN GÖKHAN - 061.hu

„Kettős fogás” címmel jelent meg tavaly év végén a Gramofon Könyvek sorozatban a saját pályáját végigkísérő kötete. A munka közbeni visszatekintés hozott-e nem várt meglepetéseket, arra gondolok elsősorban, hogy változott-e egy-egy korszak, periódus megítélése?
Nem igazán. Az ízlésem évtizedekkel ezelőtt kialakult és mind a mai napig változatlan. Már a kezdetekben a hagyományos jazz mellett köteleztem el magam, a mainstream és a fúziós jazzt vallottam mindig a hozzám legközelebb álló stílusnak. A későbbi korszakok és stílusok világa kívül esik az érdeklődési körömön.

Köztudott, hogy hosszú ideje készít zenei jegyzeteket, az évtizedek alatt a saját önéletrajzírójává, kritikusává vált. Feltételezem, nagy segítséget nyújtott az otthon őrzött dokumentum a könyv összeállításában.
Gyakorlatilag a munka alapjául szolgált. Az egész könyv ötlete tizenkét évvel ezelőtt fogalmazódott meg. Az egyik kisebb kiadónál jártamban vetődött fel a kiadóvezető részéről, mit szólnék, lenne-e kedvem a pályámról írni egy könyvet. Nagy örömmel vetettem magam a munkába, amit aztán a hirtelen kitörő gazdasági válság szakított félbe, a kiadó megszűnt, a könyv félkész állapotban maradt. Később a Gramofon Kiadó vezetője, Retkes Attila ösztönzött a folytatásra, mígnem Márton Attila zenei újságíró közreműködésével sikerült befejeznem. Egyébként a könyv címe, a „Kettős fogás” utalás az én kettős pályafutásomra a klasszikus és a jazz zene területén, továbbá arra, hogy szimfonikus zenekarban brácsán játszottam, a jazz világában pedig elsősorban hegedűn. Ezenkívül a kettősfogás egy zenei szakkifejezés vonós hangszerek megszólaltatásával kapcsolatban.

Különböző lapokban már korábban megjelentek egyéb tárgyú írásai.
Írással régóta foglalkozom. Első cikkem a Dália Jazzklub nyomtatott, összesen négy példányt megért lapjában látott napvilágot 1963-ban, majd a Muzsika című folyóiratban publikáltam zenei tárgyú írásokat, például külföldi fesztivál beszámolókat. Jóval később a Gramofon című folyóiratba írtam recenziókat.

Melyik korszaka tölti el a legnagyobb megelégedettséggel?
A hetvenes évektől kezdve számtalan felkérést kaptam, nagyszerű zenészekkel együtt léptem fel. Egyik korszakomat sem tagadnám meg, ha választanom kell, melyik volt a legemlékezetesebb, meglehetősen bajban lennék. A mai napig vállalom az akkori munkáimat, felvételeimet.

Tizenévesen a legendás Willis Conover jazz műsorát hallgatta, később abba a szerencsés helyzetbe került, hogy a személyes találkozó is összejött.
Tizenhat évesen hallottam először Conover műsorát az Amerika Hangja rádió „Music USA” című rövidhullámú adásában, a kezdeti jazzismereteimet nagyrészt neki köszönhettem. Abban az időben nem egykönnyen juthattunk hozzá a nyugati jazzfelvételekhez, ezért baráti körben főleg változó minőségű magnószalagokat csereberéltünk. Conover először 1964-ben járt Magyarországon, néhány fiatal jazz-zenésszel együtt én is meghívást kaptam a Magyar Rádióba, ahol személyesen megismerhettük őt. Ezt követően jó néhányszor megfordult nálunk. ’66-ban a bledi jazz fesztiválon, Jugoszláviában találkoztam vele ismét, ahol Gonda János együttesével, Tomsits Rudolf, Berkes Balázs zenésztársakkal közösen szerepelhettem. Ominózus és a korszakra jellemző, váratlanságával meghökkentő történet, hogy a zseniális Kovács Gyula nem kapott útlevelet, emiatt a helyszínen, egyenesen az utcán szólítottam meg egy szinesbörű fiatalembert, véletlenül nem játszik-e dobon? Mint kiderült, dehogyisnem, így aztán ő ugrott be Mr. Dob helyére. Az ott rögzített felvételünk később adásba került a „Music USA” műsorában. Willis Conoverrel 1972-ben New Yorkban is találkoztam, amikor az Állami Hangversenyzenekar tagjaként először jártam Amerikában. Rendkívül barátságos volt, nála vacsorázhattam, a Carnegie Hallban megrendezett koncertünkre is eljött a feleségével együtt. Conover rendkívül nyitott, a kelet-európai jazz zenei élet iránt érdeklődő ember volt, nagyon izgatta, mi történik ebben a régióban.

Kvartettjével 1963-ban mutatkozott be a Dália klubban. Hogyan zajlott a klubélet a hatvanas évek Magyarországán?
Olyan volt, mintha felnyílt volna egy sorompó, egyszer csak kitárult a világ a jazz-zenészek előtt. Addig magánlakásokban, titokban játszották a Magyarországon meglehetősen hosszú időn át tiltólistára tett műfajt. Az Alkotmány utca és a Bajcsy Zsilinszky út sarkán működött Dália klub megérdemelne egy emléktáblát! Kár, hogy mindössze két szezont élt meg, a beatkorszak elsöprő erejű betörése nem kedvezett a létesítménynek, a fiatalok érdeklődése ebbe az irányba terelődött, végül 1964-ben a Dáliában a jazz megszűnt.

Első saját lemeze egy rangos nyugat-európai kiadónál jelent meg 1974-ben, míg a Magyarországon kiadott első munkája technikai problémák miatt nem sikeredett túl fényesen. Ennek fényében nem vetődött fel, hogy végleg hátat fordítson Magyarországnak és valamelyik európai országba tegye át a székhelyét? Az első lemez elsöprő sikere akár indokolttá is tehette volna ezt a lépést.
Megfordult a fejemben, azonban a „mi lenne, ha” szintjénél soha nem jutottam tovább. Hosszú távon nem lett volna értelme. Sokakkal ellentétben nem kívánom vissza a Kádár-rendszert, a saját bőrömön tapasztaltam meg a rendszer visszásságait, pedig abban az időben a foglalkozásomnál fogva kiváltságos helyzetben voltam, az átlag embernél többet és nagyobb gyakorisággal utazhattam Nyugatra, elsősorban szimfonikus zenekarral. Amerikába jazz-zenészként nem jutottam el, európai zenész számára mind a mai napig nagyon nehéz piac, látszólag bevehetetlen hegycsúcs.

Az akkoriban itthon játszott jazz rímelt az Európában játszott jazzre?
Kelet-Európából a lengyel zenészek és együttesek számítottak a régió etalonjainak. Komoly, nagyszerű egyéniségeket termeltek ki, hosszú éveken keresztül arattak, mi, magyarok, a rangsorban körülbelül utánuk következtünk. Semmilyen okunk nem volt a szégyenkezésre, de az akkori idők politikailag terhelt, visszás helyzete sem kedvezett a magyar jazz nyugat-európai elterjedésének. Az elmúlt huszonöt-harminc év káprázatos fordulatot hozott, lélegzetelállító fejlődésen ment keresztül a hazai jazz, tegyük hozzá, nagy szerepe van ebben a magas színvonalú magyar jazzoktatásnak és a sok kiváló muzsikusnak.

A rendszerváltás előtt népszerűséget és szakmai elismerést kivívott jazzfesztiválok, például a debreceni, nagykanizsai vagy a székesfehérvári sok kitűnő zenésznek biztosított teret, ezeken a rendezvényeken több formációban Ön is feltűnt. Hogy látja, változott a rendszerváltás utáni fesztiválok minősége, hangulata, kivitelezése?
Mi tagadás, a hetvenes években alapított fesztiválokon rangos előadók játékának lehettünk fültanúi, olyanoknak, akik egyedi színt hoztak a jazzéletbe, kis túlzással azt mondhatom, a fesztiválok hangulata szenzációszámba ment. Manapság kissé a popularitás felé hajlanak az ilyen rendezvények, kíváncsian várom, milyen irányt vesz a megannyi, méltán hírnévre szert tett jazzfesztivál a jövőben.

A Háló Közösségi és Kulturális Központnál havi egy-egy jazzkoncert az Ön szervezésében kerül megrendezésre.
Schön György, aki a nyolcvanas években tanítványom volt, de végül nem zenei pályán kötött ki, tíz évvel ezelőtt megkeresett a Háló Közösségi és Kulturális Központ nevében, hogy mit szólnék ahhoz, ha közösen szerveznénk havonta egy-egy jazzkoncertet. Tetszett az ötlet, szívesen ráálltam, már azért is, mert a mai napig járok koncertekre, klubokba, keresem és figyelem az új tehetségeket. Néhány éve a Horánszki utcai Loyola Cafében rendezzük a koncerteket jó hangulatú, családias környezetben. Arra törekszünk, hogy a hazai jazzélet legkiválóbb előadóit és formációit hívjuk meg abban a reményben, hogy úgy a muzsikusok, mint a vendégek jól érezzék magukat nálunk.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula