A számonkérés realitása – Interjú Az erőszak neve: Péter Gábor szerzőjével, Müller Rolf történésszel
Péter Gábor nevét mindenki az erőszakkal, a kíméletlenséggel köti össze. Ki volt a mindössze négy elemit végzett, szabó végzettséggel rendelkező, valaha az ÁVH rettegett vezetőjeként tevékenykedő Péter? Müller Rolf történész most megjelent, Az erőszak neve: Péter Gábor című könyvében megpróbál minden kérdésünkre választ adni.
AYHAN GÖKHAN - 061.hu
Péter Gábor egy rettenetes korszak félelmetes szereplőjeként vonult be a magyar történelembe. Korábbi kutatásai előre jelezték, hogy alighanem egyszer rá kerül a sor? Egyrészt az idei évvel immár húsz éve ebben a levéltárban (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a szerk.) végzem a munkám, és behatóan foglalkozom a politikai rendőrség történetével. Másrészt a 2012-ben kiadott, a politikai rendőrség történetéről írt könyvemben külön fejezet szólt Péter Gáborról. A könyv megjelenése után több olvasói reakcióból azt éreztem, hogy az ÁVH vezetőjének élettörténete jóval részletesebben érdekelné az embereket. Ennek ellenére még jó ideig nem gondoltam rá, hogy végül az én tisztem lenne elvégezni a munkát. Végül aztán úgy három-négy évvel ezelőtt fogtam bele a Pétert érintő dokumentumok szisztematikusabb összegyűjtésébe, s ennek a kutatómunkának a végeredménye a most megjelent könyv.
A történészek eddig nem rukkoltak elő egy Péter Gábor életét feldolgozó könyvvel... Az ötvenes évek és a Kádár-korszak meghatározó figuráiról – akár Rákosiról, Farkas Mihályról, Gerő Ernőről vagy Révai Józsefről, – néhány tanulmánytól eltekintve a mai napig nem született biográfia. Nem szorul magyarázatra, hogy 1989 előtt miért nem, a rendszerváltás után évekig viszont a forráshiány jelentett akadályt. A 2000-es években történt szemléletváltás átütő erejű hozadéka, hogy a diktatúrák áldozatai mellett a rendszert működtető és kiszolgáló személyekre terelődött a történészek figyelme.
A történész személyisége is elkél egy ilyen könyvnél? Természetesen! A történész a szépíróhoz hasonlóan sajátos logikája mentén egyéni stiláris eszközeivel hozza létre a szöveget, amely hite szerint a valósághoz legközelebb álló történetrekonstrukció. Persze minden generációnak mást jelent ugyanaz a korszak, másképp értelmezi, aki megélte, és másképp, aki utólagosan, a rendelkezésére álló dokumentumokon keresztül fér hozzá. A most megjelent kötet ilyen értelemben az én „személyes” történetem Péter Gáborról.
Milyen dokumentumok álltak a rendelkezésére? Bizonyára akadnak olyanok, akik szemében a Péter Gábor-portré hiányosnak hat az orosz levéltárak forrásai nélkül. Igaz, jelen pillanatban fogalmunk sincs arról, hogy mi az, ami nincs. Úgy vélem, a magyarországi levéltárakból begyűjtött dokumentumok, az időközben csekély számban, de napvilágot látott szovjet iratok, valamint Péter Gábor személyes, a mozgalmi időszakig terjedő szövegei, vagy akár a kortársak visszaemlékezései szilárd forrásbázist nyújtottak a Péter Gábor-biográfia megalkotásához.
A köztudatban primitív, korlátolt képességű személyiségként nyilvántartott Péter olyanokkal tartott fenn baráti viszonyt, mint Gobbi Hilda vagy Major Tamás. Ez elég összetett figurát sejtet, s épp a róla alkotott kép cáfolata. Péter Gábor személyével kapcsolatban hosszú ideje kialakult egy toposz, és ez az erőszaknak feleltethető meg. Engem az e mögött meghúzódó hús-vér ember megértése izgatott. Gondoljunk csak bele! A hosszúra nyúlt életéből összesen nyolc évet töltött az ÁVH kötelékében, az azt megelőző és az azt követő időszak ismerete nélkül nehezen magyarázható meg az ÁVH vezetőjeként tanúsított magatartása. Egyrészt egy erőszakos ember alakulását kíséri nyomon a kötet, másrészt a Péterre rakódott mítoszok tisztázása is a feladata.
Ha Péter Gábort erős túlzás is lenne a rendszer áldozatának tekinteni, de azért nem hagyható figyelmen kívül, hogy a diktatúra felépítése és kíméletlensége elkélt ahhoz, hogy Eisenberger Benjámin Péter Gáborként szerezzen magának hírnevet. A rendszer sokat tett azért, hogy Péter Gábor az legyen, akivé végtére is vált, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egyén döntési lehetőségeit sem. Az ÁVH-t megjárt visszaemlékezők őt egy roppant kíméletlen emberként írják le, aki a vallomások kicsikarása érdekében nem riadt vissza a legborzasztóbb módszerek használatától sem. Én úgy látom, hogy Péter és a hozzá hasonló pártkatonák számára a második világháború lezárása nem jelentette a harcok végét, minden folytatódott tovább, csak épp más formában és más eszközökkel.
Rajk László koncepciós pere nem gondolkodtatta el Pétert, hogy idővel ő is sorra kerülhet és koholt vádak alapján bíróság elé rángatják? Nem ismert semmilyen dokumentum, ami cáfolhatná vagy épp igazolhatná, hogy tartott-e ettől Péter. Bármennyire is szeretném kezemben tartani, de én lepődnék meg a legjobban, ha Péter Gábor vagy akár a felesége, a Rákosi titkárnőjeként dolgozó Simon Jolán vezetett volna naplót, ami tisztázná ezt a kérdést.
A rendszerváltás nagy kudarca, hogy a Rákosi-korszak és a Kádár-rendszer kulcsfiguráinak a felelősségre vonása elmaradt? A rendszerváltáskor egészen más dolgokkal volt elfoglalva a magyar társadalom, nevezetesen, lesz-e a következő nap munka, nem kerül-e súlyos veszélybe a mindennapi megélhetés. A tettesek lajstromba vételére és megbüntetésére már nem futotta az erejéből, s legyünk őszinték, az össznépi, elemi erejű düh velük szemben hiányzott a magyar társadalomból.
Jócskán lecsúsztunk a számonkérésről? Miért csúsztunk volna le róla? A kérdés, mit tekintünk ma számonkérésnek. Mint utaltam rá, nem róható fel a társadalom bűneként a rendszerváltás környéki felelősségre vonás elmaradása. Akkoriban, nem meglepő módon, a közellenség a munkásőrségben öltött testet. Míg ők szem előtt voltak, addig a Péter Gáborhoz hasonló figurák látatlanban léteztek. Ugyanakkor mindez, valamint az azóta eltelt lassan három évtized törvényhozási/törvénykezési kudarca nem jelenti azt, hogy manapság ne lenne dolgunk a kommunista diktatúra bűnöseivel. Igenis elvárható lenne a jogi igazságtétel, de ha ebben már nem bízhatunk (valljuk be, nem túl valószínű, hogy nyugdíjas, vagy magatehetetlen embereket fognak bíróság elé citálni), akkor az a minimum, hogy legyen róluk szó a közbeszédben, értesüljön tetteikről a nyilvánosság, példának okáért: egy könyv apropóján. Úgy tűnik, ez most a számonkérés realitása.
Péter Gábor után ki a következő „célpont”? Részemről a kötettel a Péter Gábor-történet egy időre lezárult, várhatóan a politikai rendőrség szervezetét érintő kutatásaimat folytatom a közeljövőben. Persze, ahogy újabb források kerülnek elő, vagy újabb vizsgálati szempontok körvonalazódnak, természetesen tovább színesítem az eddig megrajzolt Péter Gábor-képet.
