„A magyar emberek tehetsége felől soha nem volt kétségem” - Interjú Oláh Vilmos hegedűművésszel

Hogy látja, ezzel a kortárs zene szkeptikusainak is megváltozhat a véleménye, azzal, hogy láthatják, komoly munkafolyamatról van szó?
Tulajdonképpen az volt a cél, hogy bemutassuk, hogyan születik meg egy mű. A filmben törekedtünk arra, hogy minden érthetően legyen elmagyarázva.

Pozitív visszajelzések érkeztek?
A film óriási sikereket könyvelhet el magának, az Amerikai Egyesült Államokban például Chicagóban, New Yorkban, Washingtonban is komolyan felfigyeltek rá, valamint az egyik filmfesztiválon rangos díjat nyert. Mindez azt mutatja, hogy kilóg a kevésbé érthető művészfilm kategóriából, tehát mindenki számára érdekes, izgalmas és érthető tud lenni, arról nem is beszélve, hogy a filmes kritériumoknak maradéktalanul megfelel.

Azóta keresték meg zeneszerzők, hogy adja elő a darabjaikat?
Igen, sorra kapom a felkéréseket, jelenleg épp egy hegedűversenyen dolgozom. Többek között Rózsa Pál, Tóth Péter is felkért, hogy dolgozzunk együtt. Nagyon szeretem a kortárs zenét, annyi felfedeznivaló van benne, ami egy egész életet kitölthet, mindig megújul, és számos meglepetést tartogat.

Aki nem ismeri a kortárs zenét, hogyan kezdjen neki a hallgatásának?
Azt javaslom, hogy ne ijedjünk meg és ne zárkózzunk el tőle. A klasszikus zene társadalma jelenleg olyan dilemmákkal kénytelen szembenézni, amelyek hosszútávon még nagy gondokat okozhatnak, ilyen baj például a kiöregedő közönség. Ezért is tartom mérföldkőnek, hogy egy klasszikus zenével foglalkozó film különböző amerikai tévécsatornákon bemutatásra kerülhetett.

Miért nehéz bevonzani a közönséget Magyarországon?
Nem kifejezetten kezelném magyar jelenségként, Londontól egészen New Yorkig ezt tapasztaltam, hogy főleg az idősebb közönség tölti meg a koncerttermeket. Sokat segítene, ha kialakulna a klasszikus zene körül egy lendületes kampány, ami felhívná a figyelmet annak értékeire és lényegi mondanivalójára, jelentőségére. A röpke pillanatok és a gyors változások korában igenis fontos hangsúlyt fektetnünk a klasszikus zenére, s nem árt tudomásul venni, hogy ez a műfaj több elmélyülést igényel, és a megszeretése sem egyik pillanatról a másikra történik. Megtartani a klasszikus zene mellett eddig is elköteleződött közönséget, és új csatornákon keresztül megtalálni a fiatalabb generációkat, ez most a nem kevés rátermettséget igénylő feladat.

Idén hetvenöt éves a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, aminek Ön a koncertmestere. A 2018/2019-es évad ebből az alkalomból tartogat meglepetéseket?
Igen, különösen izgalmas koncertek várhatóak. Készülünk egy óriási produkcióval, ahol a művészeti együttesek teljes arzenálja felvonul majd. Egy Berlioz darabot mutatunk be több meghívott vendégművésszel, akik Bécsből, Prágából érkeznek, és nem akármilyen koncerttermekben léptek már fel a múltban.

Elégedett a pályakezdő zenészek teljesítményével?
A magyar emberek tehetsége felől soha nem volt kétségem. Itthon és külföldön egyaránt sok fiatal tehetséggel találkozom. Soha nem az egyéni képességekkel van a probléma, sokkal inkább a környezet tehető felelőssé a felmerülő problémákért. Például a túl sok szólistaképzés nem túl hasznos, már csak azért sem, mert a végzősök jelentős része diplomával a zsebében zenekarba ül be vagy épp tanári pályára lép. Szólistából úgy vélem, és most szigorú leszek, ötven évente, ha szükséges kettő, főleg magyarországi viszonylatban nézve. A kamarazenekarok fejlesztése elsikkad, arról nem is beszélve, hogy a magyar karmesteriskola szintén hosszú múltra tekinthet vissza, s jó lenne, ha több figyelem hárulna ezekre a területekre és képzésekre.

Annak idején a sajátos elképzelések miatt függesztette fel egy időre a zeneakadémiai tanulmányait?
Nem én voltam az egyetlen, aki ezt a fajta képzési formát némi fenntartással kezelte. Annak idején abban hittem, hogy többet tanulhatok abból, ha világhírű művészek kurzusain veszek részt, olyan tudást szerezve ezzel, amit a későbbiekben kamatoztathatok, mintha a zeneakadémiai oktatást tenném az első helyre. Utána visszatértem és megszereztem a diplomámat, de egy percig sem bántam meg, hogy tettem egy ilyen kitérőt a saját fejlődésem érdekében.

2003-ban alapította meg Dél-kelet Ázsiában az első magyar zenei intézményt. Működik még?
Sajnos bezárt, mert a személyes jelenlét megszűnt, privát okokból vissza kellett jönnöm Magyarországra. Azonban rendszeresen visszatérek oda, koncertezem, és figyelemmel kísérem az ottani zenei élet alakulását. Meglátásom szerint zenei szempontból nagyon fejlődő szakaszt tudhat magáénak a dél-kelet ázsiai térség, anyagilag és emberileg többet invesztálnak a klasszikus zenébe, mint itthon. Szinte minden darabra nyitottak, általában megtelnek a koncerttermek. Kína, Hong-Kong, Szingapúr komolyzenei előadói például jelentős helyeken tették már le a névjegyüket.

Tapasztalata szerint kedvező a magyar zenészek nemzetközi megítélése?
A magyar zene a régi múltjára való tekintettel még mindig ott van a világ élvonalában. A magyar zenészeknek van egy jó, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Hubay Jenő nevével fémjelzett háttérországa. Azonban jó megfogadni Kodály tanácsát, miszerint nem elég a tüzet meggyújtani, őrizni is kell azt, tehát nagy felelősség hárul a magyarországi, a világ pódiumain fellépő művészekre, hogy ezt a tradíciót megőrizzék, és kellőképpen, alázattal ápolják.