"A tarhálás társadalma vagyunk, az alsóbb szinttől a fölsőbbig” – Interjú Sebő Ferenccel

Az első budapesti táncházat 1972. május 6-án rendezték meg Budapesten, a Liszt Ferenc Téri Könyvklubban. A Táncház Napját ennek apropóján tartják, 2012 óta minden év májusában. Sebő Ferenccel, a táncházmozgalom kulcsfigurájával átnéztük, milyen utat járt be a hetvenes évektől napjainkig a táncház, de beszélt arról is, hogy a megváltozott társadalmi gondolkodás milyen új kihívásokat támaszt a táncházmozgalom felé. Sebő szerint a vadkapitalizmus nem a nemzeti problémák megoldása felé sodorja az embereket, hanem a pénz, a jogdíjak felé, ezért csak olyan műsorokat készítenek, amiből le lehet szedni pénzeket.

MÉNES MÁRTA - 061. hu

A táncház ma merőben más, mint a hetvenes és a nyolcvanas években. Az akkor 80-100 fős klubból elinduló mozgalom mára intézményesült, professzionalizálódott. Milyen irányba vitte az intézményesülés a mozgalmat, adott-e neki más jelleget?
Annak idején, mikor rájöttem, hogy ez sokkal több annál, minthogy mi jól szórakozunk, nagyon szorgalmaztam a táncházmozgalom intézményesítését. Úgy gondoltam, szükség van háttérintézményekre, oktatásra. Először táborokat szerveztünk, aztán a Népművelődési Intézetben országos tanfolyamokat indítottunk. A Hagyományok Háza tulajdonképpen ennek lett a háttérintézménye. Akkoriban még lógtunk a levegőben: a Zenetudományi Intézet nem tartott könyvtári szolgáltatást, csak protekcióval tudtunk bemenni, és ezek a gyűjtemények nem is voltak alkalmasak arra, hogy anyagok után kutassunk. Kellett egy olyan hely, ahova be lehet menni, és hozzá lehet férni anyagokhoz. Már a hetvenes években is úgy gondoltam, hogy a tánc és a zene ugyanúgy a kommunikáció része, mint a beszéd. Ez utóbbit remekül sikerült intézményesíteni a 19. század végén, ugyanerre van szükség a zenével is. Persze, az intézményesítés kapcsán mindig felmerülnek problémás kérdések, például, hogy valóban azok az emberek kerülnek-e pozícióba, akik szívvel-lélekkel dolgoznak. De ez mindenhol probléma, az egészségügytől a politikáig.

Mit gondol, a népi kultúra iránt érdeklődő fiatalok megkaphatják azt az útravalót, amelyet önök a „klasszikus” táncházban megkaptak?
Ez csak rajtuk múlik. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy nagy segítségünkre volt Martin György a Zenetudományi Intézet részéről, ezzel a tudomány zárkózott fel mögénk, Kallós Zoltánnal pedig a terepen volt részünk meghatározó élményekben. Ma már egyikük sincs itt nekünk. Tulajdonképpen én ennek a pótlására gondoltam a Hagyományok Házát. Ma egy olyan korszak felé megyünk, ahol ezek a közvetlen élmények már megritkulnak. Muszáj lesz a felvételeket, leírásokat használni, tehát közvetettebb módon viszonyulni a hagyományhoz. De szerintem a mai generáció is gyűjtött magának elég fontos élményt ahhoz, hogy sikeresen vegye az akadályokat.

A rendszerváltás milyen változásokat hozott a táncházmozgalom életében?
Már akkor elindult a lobbizás, így tudtunk életben maradni. De amikor hatalmi átrendeződés van, mindig kezdhetjük elölről az egészet. Új emberek jönnek, rossz szemmel néznek elődeikre, s ez a folyamat a kormányváltásokkal nem is maradt abba. Mindig újra kellett kezdeni, és tisztázni, hogy mi egyik táborba sem tartozunk. Nem politizálni vagy hatalomra kerülni akarunk, azt gondoljuk, hogy a mi munkánkra a teljes magyar társadalomnak szüksége van.

Mennyire nyitottak ma az emberek a táncházra? Miért van az, hogy fennakadnak például egy ötszáz forintos táncházi belépőn?
Ez nem táncház-probléma, ez egy nagyon nagy társadalmi betegség: nem fizetjük ki egymást. Ez a feudális társadalom tipikus jele. Nem egyszerűen arról van szó, hogy takarékoskodnak az emberek, a tudatukban ott van, hogy „ezért mi nem fizetünk”, „kibulizzuk”, „ez nekünk jár”. A tarhálás társadalma vagyunk az alsóbb szinttől a fölsőbbig. Ez egy gusztustalan dolog, jó lenne megszabadulni tőle. A probléma az, hogy az ember nem tudja eldönteni Magyarországon, kik a vállalkozók, kik az állam képviselői, kik a civilek, mindenki össze-vissza van keveredve. Ha most áttérnénk arra, hogy mindenki fizessen ki mindent, akkor az ország megállna, mert ez az ország nem gazdaságos. Visszatérve a kérdésre, annak idején a Kassák Klubban mi nagyon kevés pénzt szedtünk, volt, amikor öt forint volt a belépődíj. Nem volt nagy tétel. De valóban, diákok jártak a klubba, akiknek nem volt sok pénzük, és mi sem kaptunk sokat. Hozzá kell tennem, akkoriban nagyon sok dolog ment szívességből. Nagy szükség volt a mi kezdeti civil lelkesedésünkre, és a közönségünkére is.

Hogy látja, a mai a táncházas közösség növekszik/stagnál/zsugorodik?
A táncolás univerzális dolog. Sajgó szívvel nézem, hogy a táncházakon kívüli táncolás teljesen megállt. Az ötvenes években minden szórakozóhelyen volt egy táncparkett, teljesen normális volt, hogy az ember odament egy asztalhoz, fölkért egy csinos lányt, táncolt vele, megismerkedett vele. A táncolás egy társadalmi szokás volt, ami sajnos mára megszűnt. Ott tartunk, hogy maga a táncház-revival mozgalom tartja fenn magát a táncolást, nem csak a néptáncot. Ez egy nagyon nagy bajra mutat rá. Ha az FMH körtermét lebontják, akkor ott nem lesz táncház. És ez nem a táncház hibája, ezt nem a táncház okozta, hanem egy telekspekuláció. Ha a Molnár utcát lebontják, ugyanez a helyzet. Ha az Almássy téri Művelődési Házat megszüntetik, akkor megint nincs hely.

A Fölszállott a Páva már az ötödik évadnál jár, a népzene viszont még így is rendkívül alulreprezentált a médiában.
Ami most van a tévénél, az egyszerűen botrányos. Ott tartunk, hogy teljesen tudatosan és szándékosan nem hagytak strukturális helyet a népzenére, néptáncra. Nem hogy nem lehet hírt adni dolgokról, még az elkészült műsorokat sem lehet lejátszani. Ott vannak a raktárban a kész anyagok. Tizenöt évig dolgoztam a tévében szerkesztőként, nagyjából ismerem a működését, de a jelenlegi helyzeten nagyon csodálkozom. Ezt a tizenöt évet is a „gyerek osztályon” töltöttem, mert ott lehetett népzenét csinálni. A televízióban mindig voltak problémák, ott mindig olyan szerkesztők dolgoztak, akik csak a magyar nótát szerették. Az eredeti zene megjelenése, amit mi hoztunk a hetvenes évek elején, riasztott mindenkit. Főleg azokat, akik az ócska feldolgozásaik jogdíjaiból éltek. Ők utálták az eredeti népzenét, mert ezért semmilyen jogdíjat nem lehetett kapni. Most is valami ilyesmi zajlik. A vadkapitalizmus nem a nemzeti problémák megoldása felé sodorja az embereket, hanem a pénz, a jogdíjak felé. Csak olyan műsorokat készítenek, és csak azt teszik be a struktúrába, amiből le lehet szedni pénzeket. Miért vegyünk elő ingyen műsort a raktárból, ha azért nem jön semmi pénz? Ez a hozzáállás.

Mi a helyzet a rádiókkal?
A rádióban jobb a helyzet, a Bartók Rádióban például a hét minden napján van népzene. Nekem is van itt adásom, heti egyszer, pénteken. És most, hogy Eredics Gábor a Dankó Rádióhoz került – ami eredetileg azért jött létre, hogy a népzene ki legyen pipálva, de főleg a magyar nótára gondoltak –, itt is hallható népzene. Ide én is készítek egy reggeli, napi ötperces műsort. Rádiót viszont keveset hallgatnak. Sajnos, olyan világot élünk, hogy ami nincs a képernyőn, az nem is létezik. Ismeretterjesztő műsorok sincsenek már, szépen lassan elfelejtjük azt is, amit eddig tudtunk. Ha annak idején nem lettek volna olyan műsorok a rádióban, mint Sárosi Bálint sorozatai – ahol először hallottunk széki zenét Halmos Bélával –, akkor ma nem beszélgetünk erről valószínűleg.

Milyen eszközei vannak ma a népzene népszerűsítésének? Miért nem tudnak megjelenni a magyar népzenei produkciók a nemzetközi színtéren?
Én inkább azt látom, hogy a zeneakadémiás növendékeink Kínától Ohio-ig bejárják a világot. Életünkben nem léptünk fel ennyit külföldön, mint ezek a gyerekek. Külföldön sokkal nagyobb az érdeklődés a magyar népzene iránt, mint itthon. Ez persze engem annyira nem nyűgöz le, engem az nyűgözne le, ha Magyarországon lenne nagyobb az ismertség. Ehhez pedig a médiák kellenek. A korszakváltás pozitívuma viszont, hogy a fiatalok sok mindent meg tudnak oldani az interneten keresztül. Egyszer a Pávában egy 6-8 év körüli kisfiú olyan gyönyörűen, akcentus nélkül táncolta a kalotaszegi legényest, hogy a szám eltátottam. Megkérdeztem tőle, hogy hol tanulta ezt, „hát, a youtube-ról”, felelte.

Az új népzenei generáció kalandozik a műfajok között. Ön szerint ez mennyire járható út?
Nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha volna egy járható út, a többi meg nem az, hiszen a kultúrában ez nem így működik. A kultúrában kalandozások tömkelegét éljük át folyamatosan. A népzene története is arról szól, hogy állandóan jöttek hatások, azt bedolgozták, átdolgozták, majd a miénk lett. A régi popzenék is ugyanúgy működtek, mint a maiak. Valamit hallottak, azt fölvették, nem vált be, elhagyták, ha bevált, folytatták. Ez egy folyamatos, kreatív változás az állandó elemek megtartása mellett. Amikor lemásolnak valami olyat, ami a másiknak bevált, azt nem szeretem. Igaz, vannak kivételek: az Illés sem akart semmi mást, csak leutánozni a Beatlest, aztán milyen jó kis zene lett belőle. Úgy gondolom, a tehetség a legfontosabb mérőeszköz, és aki tehetséges, az gyönyörűen tud gazdálkodni a hatásokból és a megtanult nyelvezetből. Ez a nyelvezet már önmagában nagyon változatos. Érdekes, hogy már az iskolában kialakul egyfajta kötődése a növendékeknek egy-egy zenei korszakhoz. Akik a 18. századi, barokkos erdélyi zenét szeretik, azok utálják a dudát, meg a középkori egyszólamúságot. Nem győzöm nekik magyarázni, hogy nem lehet finnyáskodni, mindegyik korszaknak meg kell találni a szépségét, hozzáképzelni a környezetet, s ezáltal megtanulni beszélni ezen a nyelven. Az már önmagában nagy diadal, hogy végigtanulmányozzák a korszakokat és mindenféle stílust megszólaltatnak. Amikor túllép az utánzáson és kreatívan tudja alkalmazni, saját képére formálni a zenét, ki tudja fejezni magát vele, az a végső cél. Az igazi az, amikor már úgy tudnak improvizálni, variálni, önmagukat kifejezni, mint a dzsessz zenészek. Ez nem kisebb és nem kevesebb annál, sőt sokkalta komplexebb és sokkal nagyobb hátterű hagyomány.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula