Nicsak, ki zenél - Öt remek filmmusical, ami más mint a többi

Ha a zenés film műfaja rászolgált volna a csillagfényre, amiben lassan egy évszázada fürösztik Hollywoodban, talán nem ajvékolnánk, amikor időnként egy felejthető filmmusicalt emelnek instant klasszikusok fölé. Stanley Kubrick elől két ízben is zenés produkció happolta el a legjobb filmnek járó Oscart: 1965-ben a My Fair Lady-t díjazták a Dr. Strangelove helyett, majd az Oliver! alkotói markoltak rá az aranyszobrocskára, a 2001: Űrodüsszeiát - meg a Rosemary gyermekét Polanskitól - még csak nem is jelölték a csúcskategóriában. A legtöbb danolászós film nem állta ki az idő próbáját, és csak kevés olyan színpadra szánt musicalről tudunk, aminek jót tett, hogy megfilmesítették. Mi a kivételek közül (a zenében, képben és tartalomban rendhagyó, korukat megelőző progresszív darabokból) válogattunk. Apropóként a Mamma Mia! folytatásának e heti bemutatója szolgál.

MAPET – 061.hu

Kabaré (Cabaret, 1972)

Eleve gyanús, ha az amerikai filmakadémia 8 Oscarral jutalmaz bármiféle filmalkotást, a legendás táncos-színész-koreográfus Bob Fosse újító szellemű és szónikusan is elementáris erejű remekműve azonban minden bizonnyal kiérdemelte az összes elismerést, amivel elhalmozták. Fosse ezzel a betonkemény drámával kísérte át a felnőttkorba a musical műfaját: az elvarázsolt világokban villantott szélütött mosolyokat és bolondos dallamokat a világháborús kataklizma előjátékának képsoraival és a happy end totális esélytelenségével érvényteleníti. A 30-as évek Berlinjében feltárul a történelem farkasverme, benne az emberi természet kiábrándító valóságával, de a vérszagra csibészelt csordaszellem mellett Fosse a pénz és szex mozgatta világ erkölcsi kórképét is az arcunkba vágja. Liza Minellihez annyira passzolt Sally Bowles, a Kit-Kat Club varietémókuskájának szerepe, hogy egész életére rászáradt és soha nem tudta megismételni egykori sikerét.

https://www.youtube.com/watch?v=FN7r0Rr1Qyc

Rocky Horror Picture Show (1975)

A szerző Richard O’Brian saját bevallása szerint mindig is rajongott a sci-fi-ért meg a horrorért, valamint imádta a rock and rollt, így mi mást is dobhatott volna össze az örökkévalóságnak, mint egy bizarr sci-fi/horror musicalt. A Broadwayen 1975 tavaszán bemutatott mű csupán 45 előadást ért meg a Belasco Theatre-ben, majd az ugyanebben az évben készült filmadaptáció (amelyben az eredeti előadásból Tim Curry, Meat Loaf és maga O’Brian is szerepelt) óriási sikerének köszönhetően azonnal meghódította a világot és szélsebesen kultfim lett. Ehhez persze kellett a traveszti fő-UFO szerepében lubickoló Tim Curry, a púpos komornyikrém Riff Raffet alakító O’Brian, az őrült díszletek és karakterek, na meg az eredeti dalok: a Time Warp, a Science Fiction/Double Feature, a Touch-a, Touch-a, Touch-a, Touch Me és Meat Loaf Bless My Soulja, amire sikerült felrakni a film legzúzósabb, legtökösebb jelenetét. A filmhez készült egy gyorsan felejthető folytatás is Shock Treatment címmel 1981-ben, és bár az emlékezet szemétdombján végezte, a kisvárosnyi méretű tévéstúdió ötletével olyan filmeket segített sikerre vinni, mint a Truman Show.

https://www.youtube.com/watch?v=uCUBYE3kcGg

Tommy (1975)

A The Who negyedik stúdiólemeze 1969-ből egy fiú történetét mondja el rockoperaszerűen. Tommy hatévesen szemtanúja lesz, ahogy az anyja és szeretője meggyilkolja az apját. A parancsra, miszerint nem látott és nem hallott semmit, és senkinek sem beszél erről, a fiú elveszíti a látását és süketnéma lesz. Letargiájából sem a lélekgyógyász, sem az LSD nem képes kigyógyítani. Akkor támad fel, amikor a játékteremben fölfedezik különleges tehetségét. Tommyból a flipper varázslója és az ifjúság bálványa lesz, szenvedését és gyógyulása látva pedig a média messiást csinál belől. Pete Townshendék konceptalbumából több sikeres színpadi előadás után, hat évvel később forgattak filmmusicalt, ami voltaképpen videoklipek fűzére Ken Russell rendezésében. Feltűnnek korabeli híres színészek és zenészek, például az alakításáért Oscar-díjra jelölt Ann-Margret, Elton John és Tina Turner, aki először szerepelt mozivásznon.

https://www.youtube.com/watch?v=Xo4C5FpRSPU

Hair (1979)

Az eredeti, 1968-ban bemutatott Broadway-musical filmváltozatának megrendezését George Lucasnak is felajánlották a 70-es évek elején, ám ő visszautasította ezt a lehetőséget, hogy elkészíthesse az American Graffitit. Amikor a Csehszlovákiából emigrált Milos Forman megrendezte a „hippikorszak nagy passióját”, a szexuális forradalom Zabrieski Point-on meg Szelíd motorosokon felnőtt amcsi gyermekeinek már nem okoztak életre szóló izgalmakat a faji előítéletek, a társadalmi képmutatás és az értelmetlen konvenciók meg a vietnami háború elleni tiltakozás művészi megnyilvánulásai. Úgy fest, mifelénk ma már komolyabb becsben tartják az ilyesmit filmet, ami nyilván összefügg a sok évtizedes demokrácia-deficittel, valamint azzal, hogy Forman káeurópai lelke minden képkockában ott lebeg.

https://www.youtube.com/watch?v=-1LRD3DtFAo

Mindhalálig zene (All That Jazz, 1979)

Mielőtt eleve a videótékák polcaira szánt filmszörnyekben hígította volna fel legendás színészi karrierjét, Roy Scheider olyan klasszikusokban remekelt, mint a Maraton életre-halálra, a Francia kapcsolat, A cápa vagy a Mindhalálig zene. Igen, már megint egy Fosse-darab, ám ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a (film)musical műfajához kevesen nyúltak olyan érzékkel, ahogyan ő tette. A film főhőse Joe Gideon táncos, színész, koreográfus és sikeres musicalrendező, a Broadway ünnepelt sztárja, aki mindent megkapott az élettől, amit csak akart: gazdagságot, hírnevet, nőket. Mindennek azonban ára van: Gideon egyik cigarettáról a másikra gyújtva a nemlét küszöbéig dolgozza magát, hogy lépést tudjon tartani az ifjú trónkövetelőkkel. Fosse a saját életét vitte filmre ebben a bizarr történetben, ami előrevetítette saját halálát: filmbéli hőséhez hasonlóan Fosse a Sweet Charity felújításának Broadway-premierje közben hunyt el szívrohamban, hatvanévesen.

https://www.youtube.com/watch?v=L2e9acreKmQ