Gut. Besser. Slayer. – Koncertbeszámoló a Slayer búcsúturnéjának bécsi állomásáról

A világ egyik legzseniálisabb koncertbandájának bécsi búcsúbulija a szokásos üzem: brutális intenzitással végrehajtott szónikus szőnyegbombázás, amihez bónuszként ezúttal a tűzzel-vassal felspécizett retrospektív színpadkép nyújt pokoli hátteret. Mielőtt azonban rákanyarodnánk a koncertélményre, el kell mesélnünk azt is, hogyan léptek elő a mumusunkká Tom Arayáék.

MAPET – 061.hu

Nuku fotó, pajtikám! – hajtott el tömören a búsba Kerry King a 2011-es Hegyalja fesztivál nagyszínpadi kulisszáiban, de mit is várjon két fagyott halnak tűnő fan, akitől a zenekar tagjai körüli több órás sündörgés, tátott szájjal ácsorgás és egy sor haverkodási lehetőség elmamlaszkodása után mindössze annyi telik, hogy maestro,nem-e lehetne-e egy közös fotót? Néhány hónappal korábban, a Slayer World Painted Blood turnéjának pesti állomásán még mélyebbre vájárkodtunk: valamiért jó ötletnek tűnt, hogy egyikünk rendes sajtójeggyel, a másik fotósbelépővel hatoljon be a Sportaréna színpada elé, ám a cigisdoboznyi kibelezett digitális fényképezőgép felmutatásakor a cerberusok és a háromkilós teleobjektívekkel felmálházott fotósok reakciói egyértelművé tették, hogy inkább egy másik jelző passzolt volna az ötletünkhöz. Ezek után volt rá némi esély, hogy a következő megcsípett Slayer-koncerten sem minden úgy alakul majd, ahogy elterveztük. És tessék.

A bécsi bulira készülődve nem számoltunk a germán precizitással: a hat órára hirdetett - valójában negyed órával korábbi - kezdésről jócskán lekésve már a harmadik bemelegítőbanda, a Lamb of God zajong a Stadthalle D-hombárjában, azaz sikerült elbuknunk az Obituary és az Anthrax műsorát. Persze, a Slayer búcsúbulijára jöttünk, de a négybandás felállás igézetében fesztiválhangulatra alapoztunk, aminek gyors felszívódása után további bosszúságok rongálják a kedélyünket. Nem számítottunk arra sem, hogy alacsonyabb árfekvésű jegyünkkel (nem mi intéztük) pont arra a küzdőtéren mélyen benyúló, elkerített területre nem jutunk be, ahonnan a koncertet élvezni érdemes. A sokadik meddő helyezkedési kísérletben és a nyomulásunkon hőbörgő, oratóriumi hallgatóságként viselkedő osztrák heringek csitításában elfásulva a viccbeli, önhergelő tapsifüles konklúziójára jutunk („Tudod mit, medve? Akkor b.meg a fűnyíródat!”) és végül a küzdőtér széléről ágaskodva követjük végig a hangversenyt.

A helyszínt amúgy csupa dicséret illeti: a sörre véletlenül sem kell egy-két percnél többet várni, és italpultból, ingyenes ruhatárból is működtetnek eleget, megelőzve ezzel a tömegnyomort. A mozgássérült, kerekes székes vendégek akadálymentesített emelvényen kapnak helyet, ahová, mint megtudjuk, egy leleményes, mankóval érkező kamurokkant honfitársunkat kérdés nélkül segítette fel a személyzet. A hatalmas számban megjelent magyarok között egyébként Moby Dick meg Alvin és a mókusok feliratokkal is találkozunk, de az est trollja képzeletbeli díját egy Wham-pólós figurának kell kiosztanunk. A rettentő előnytelen szögből is levehető, kíméletlen erejű színpadi pusztítás hatására a küzdőtér ezúttal sem alakul hömpölygő infernóvá. Nincs ebben semmi meglepő, Slayer-koncerten ugyanis érthető okokból nem képződik circle-pit meg wall of death: ha az olyan klasszikusok alatt, mint az Angel of Death, aRaining Blood, a War Ensemble, a Dead Skin Mask vagy a Repentless ádázul belevágsz, meghalsz. Okosabb figyelmesen szemlélni a doboknál ülő polip ultraszonikus csapkodását, és ahogyan King mester szétfejeli a saját lehelletét, Gary Holt pedig az arcával incselkedő légtömeget.

Nehéz elhinni, hogy harminchét megalkuvás nélküli év, tizenkét bivalyerős nagylemez meg úgy kétezer iszonyat keményen és intenzíven végigdarált koncert után nyugdíjba vonulnak a thrash istencsászárai. Nehéz elhinni, hiszen a Slayer még azután is őrizte a mára számtalan alműfajjal felhizlalt metálzene első igazán szigorú vonulatának lángját, hogy a Bay Area-i Nagy Négyes többi tagja (Metallica, Megadeth, Anthrax) régen elpuhult letért az eredeti csapásirányról. Nehéz elfogadni azért is, mert ilyen elementáris hatású, stílusteremtő monolitmetálban, amelynek tagjai mellett a kiizzadt rémmaszkokban műsorozó Slipknot tagjai szopóálarcos poptarisznyarákoknak tetszenek, nem igazán látszik az utánpótlás. A továbbdolgozó nyugdíjasok és sokszorosított búcsúkoncertek országának polgáraként persze nem gondolom, hogy utoljára találkozunk kedvenceinkkel. A gyermekei felcseperedéséről lemaradt Arayát talán (egy darabig) visszatartják majd az onokák, de az Exodusból igazolt, az öt éve elhunyt Jeff Hannemann helyét a végére hivatalosan is betöltő Holt, a doboknál Dave Lombardót nem először váltó Paul Bostaph és King - ha nem is együtt - biztosan folytatják.

A négyszámos ráadás után Tom Araya a színpadon hossszú percekig csendben állva, mosolyogva búcsúzik a közönségtől. Tökéletes búcsú egy tökéletes zenekartól. Köszönjük, Slayer.

Fotók: vienna.at, volume.at, krone.at