A tegnap markában – A Yesterday című filmről

Oh, I believe in yesterday – énekelte Paul McCartney a Yesterday című dalában, és Denny Boyle pedig annyira hitt a Yesterday filmötletében, hogy keresztülvitte az elképzelését. A zsenik ugyanis attól is zsenik, hogy működésbe hozzák a teremtő erőket, amitől aztán mindenkinek jobb lesz.

PZL- 061.hu

Mi lett volna a világgal, ha a The Beatles nem történik meg, ha John Lennon tengerészként éli le az életét, és nem születnek meg a populáris kultúra legfontosabb dalai? Semmi, csak valamivel rosszabb lett volna az életünk. Mert a világunk nem feltétlenül a szociális ellátó hálózatától, a preambulumától, a működő államigazgatásától jó hely, hanem attól, hogy érzelmi energiák járják át, olyanok, amiket például a Yesterday című dal gerjesztett, valahol London és Liverpool környékén. Ha nincs Beatles, az kb. olyan, mintha nem történt volna meg néhány nemzedékkel az első nagy szerelem, ha kimaradt volna az első berúgás élménye, vagy a szüzesség elvesztése. Ha kimaradt volna valami, ami érzelmi többletet ad a hétköznapokhoz. Amikor néhány hete láttuk Danny Boyle a filmjének treilerét, azt hittük, hogy ez egy blöff, egy irodalmi popesszé „megzenésítése”, és nincs annyi az alapötletben, hogy tartalmommal töltse meg a kétórás mozit.

Vannak filmek, amiket nem feltétlen az alapötlet visz el, hanem a sikeresen végigvitt koncepció. A Yesterday komolyan vette magát, végigvitt egy kortárs szerelmi történetet – mert valójában egy love story adja a mese magját – és az, hogy Jack (Himesh Patel), a botcsinálta gitáros, sztár lesz-e vagy sem, és hogy milyen slágerekkel, az végül is másodrangú kérdés. Na, jó, a sztori egyik dimenziója nettó karriertörténet, amelyből kiderül, hogy a popsztárra mindig is úgy tekintettek, mint egy termékre, nem véletlen, hogy Jack a történet elején árufeltöltő, eladó, akinek egyetlen dolga van, mennél több árut értékesítsen. A film második felében már ő lesz a termék, őt fogják értékesíteni a piacon, ezért nem mindegy hogy néz ki és milyen címet ad a lemezének. A film bizonyos szempontból pop-evolúciós történet is, mert ha nincs Beatles, akkor nincs Oasis Wonderwallja sem, így aztán hiába írja be Jack az Oasis nevét a google-ba, csak a természeti képződmény jön föl, a popzenekar nem.

Now I need a place to hide away – énekli Macca, azaz szüksége van egy helyre, ahová elbújhat. Danny Boyle számára ez a hely maga a Beatles világa, amit belaknak a szereplői, úgy hogy a Yesterday mégsem Beatles-film, annak ellenére, hogy szinte állandóan a négy egykori gombafejű zenéje szól alatta. A történet két fiatal meséje, amelyben Jack nem veszi észre, hogy gyerekkora legjobb barátja, Elle (Lily James) valójában még mindig szerelmes belé. Szóval, Jack annyira rááll a barátság hullámhosszra, hogy nincs tisztában azzal, hogy ő is szereti a lányt. Ez a történet váza, ezt zenélik tele Beatles-számokkal, és játszanak el azzal a gondolattal, hogy valakinek - mint akár a Boyle korábbi filmjének szintén indiai hősének, a gettómilliomosnak - ölébe hull a nyeremény. Itt a nyeremény a Beatles-dalok emlékezete, amivel hősünk milliomos lehetne, ugyanakkor persze gyötri a lelkiismeret furdalás is, hogy idegen tollakkal ékeskedik, ugyanakkor sokáig a hiúsága győz a valódi érzelmei felett.

https://www.youtube.com/watch?v=82vSatlsuv8

A rock and rollban viszont a hiúság az igazi érzelem, így aztán a mesénk mesésebb véget ér a kelleténél, de ez belefér a moziba, ráadásul a Beatles dalai is kellően érzelmesek ehhez. A film nem ad magyarázatot arra, hogy is történt meg az, hogy egy globális áramszünet hatására törlődik az emberiség kollektív emlékezetéből a Beatles, de van, amit nem is kell megmagyarázni. Ilyen például a zsenialitás, Paul, George, John és Ringo kivételes teljesítménye, amire nincs magyarázat, ahogy nem kell megmagyarázni azt sem, hogy az Abbey Road-i zebrán miért nincs Paul lábán zokni, vagy hogy miért nincs sorlemezen a Hey Jude! ahogy nem kell magyarázni a szerelmet sem. Van és kész.