Harmadik típusú találkozások - Tíz remek film Földre szállt idegenekkel

A héten mutatják be a mozik a Men in Black-filmek negyedik részét, Chris Hemsworth és Tessa Thompson főszereplésével. A Sötét zsaruk a Föld körül című epizódban visszatérünk a MIB-franchise bodycop-gyökereihez, hiszen a Sötét zsaruk-trilógia első részéhez hasonlóan az F. Gary Gray rendezte, Steven Spielberg és Barry Sonnenfeld produceri felügyelete alatt forgatott sci-fi-akciókomédia is arról szól, hogy az idegensuttogó-idegenvadász fekete öltönyösök ásza egy újoncot kap maga mellé, párosuk pedig feltehetően újfent megmenti a világot. Heti összeállításunkhoz olyan mozik közül válogattunk, amelyekben a Földön történik a kapcsolatfelvétel - filmenként igen eltérő formában.

MP - 061.hu

A testrablók támadása (1956)

A noir beütésű korai sci-fi horror klasszikusból a későbbiekben három feldolgozás is készült: 1978-ban Donald Sutherland és Leonard Nimoy játékával és Philip Kaufman rendezésében, majd 1993-ban Abel Ferrara rendezésében mások között Forest Whitakerrel és Gabrielle Anwarral, végül 2007-ben Az invázió címmel Nicole Kidman és Daniel Craig főszereplésével. A idegeneket illető pod people, azaz gubó – vagy bábemberek kifejezés később az amerikai szlengbe is beépült, érzelmek nélküli, illetve agymosott embert jelent. A földönkívüliek támadásáról szóló történetben az idegenek duplikálják az embereket, majd szőröstűl-bőröstül elfoglalják az eredeti helyét, az érzelmekkel azonban nem tudnak mit kezdeni, ami könnyen felismerhetővé, és végső soron sebezhetővé teszi őket. Az eredeti, egyúttal legjobb film a hidegháború alatt, a mcCarthyizmus időszakában készült, így nem meglepő, hogy üzenetét kétféleképpen szokták magyarázni. Egyesek szerint a komcsi beszivárgásról szól, míg mások szerint éppen a politikai boszorkányüldözést mutatja be.

Rocky Horror Picture Show (1975)

A szerző Richard O’Brian saját bevallása szerint mindig is rajongott a sci-fi-ért meg a horrorért, valamint imádta a rock and rollt, így mi mást is dobhatott volna össze az örökkévalóságnak, mint egy bizarr sci-fi/horror musicalt. A Broadwayen 1975 tavaszán bemutatott mű csupán 45 előadást ért meg a Belasco Theatre-ben, majd az ugyanebben az évben készült filmadaptáció (amelyben az eredeti előadásból Tim Curry, Meat Loaf és maga O’Brian is szerepelt) óriási sikerének köszönhetően azonnal meghódította a világot és szélsebesen kultfim lett. Ehhez persze kellett a traveszti fő-UFO szerepében lubickoló Tim Curry, a púpos komornyikrém Riff Raffet alakító O’Brian, az őrült díszletek és karakterek, na meg az eredeti dalok: a Time Warp, a Science Fiction/Double Feature, a Touch-a, Touch-a, Touch-a, Touch Me és Meat Loaf Bless My Soulja, amire sikerült felrakni a film legzúzósabb, legtökösebb jelenetét. A filmhez készült egy gyorsan felejthető folytatás is Shock Treatment címmel 1981-ben, és bár az emlékezet szemétdombján végezte, a kisvárosnyi méretű tévéstúdió ötletével olyan filmeket segített sikerre vinni, mint a Truman Show.

E.T., a földönkívüli (1982)

A teknősfejű földönkívüli földi kalandjait Steven Spielberg a mai napig kedvenc munkájaként tartja számon, nem is csoda, hiszen a film elképesztő sikert aratott, rendezőjét pedig a ma napig leginkább ezzel a munkájával azonosítják mindazok, akiket a nyolcvanas években értek első igazán meghatározó filmélményei. A történet a galaxisokon átívelő barátságról egyedülálló módon ötvözte a gyermekmesét és a tudományos-fantasztikus történetek világát, mondhatni új és elnyűhetetlen zsánert teremtett, gondoljunk csak a Super 8 című filmre vagy a Stranger Things-sorozatra, amely a lehető leglátványosabban idézi meg a megboldogult nyolcvanas éveket, és olyan, mint a Carrie, a Kincsvadászok, a Csillagember harmadik típusú találkozása E.T.-vel, a nyolcadik utassal meg A dologgal az Elm utcai rémálomban. Az E.T.-t összesen kilenc Oscar-díjra jelölték, ebből négyet meg is kapott, köztük a legjobb filmzene aranyszobrát – a Star Wars dallamaival mozarti magasságokba emelkedett John Williams jóvoltából. Minden idők legkedvesebb idegenjének történetéből regény és folytatás is született, amit William Kotzwinkle vetett papírra.

Csillagember (1984)

A földönkívüli űrhajótörést szenved Wisconsin államban, a nemrég megözvegyült fiatalasszony, Jenny farmjának közelében. Hogy a kilétét eltitkolja, a csillagember a balesetben meghalt férj hajszálának DNS-éből emberré klónozza magát. Az esetlen mozgású, a földi életre rácsodálkozó idegen először "elrabolja" a halálra rémült nőt, de sietnie kell, mert csak három napja van eljutni az arizonai Meteor-kráterhez, hogy kapcsolatba léphessen az anyaűrhajójával, ráadásul a kormány ügynökei is a nyomukban járnak. Ahogy fokozatosan fejlődik ki a szerelmi és ezzel együtt a drámai szál is, az elrablottból és az elrablóból szerelmespár, a filmből pedig egy sci-fi/kaland/dráma/romantikus darab keveréke lesz, amire nem sok példa volt eddig a filmtörténelemben. Nem mondhatni, hogy a felsorolt műfajok könnyen mixelhetők, de ami másoknak nem annyira, John Carpenternek, a horrorfilm történetének egyik legnagyobb, legsokoldalúbb, vizuálisan és tematikusan egységes életművet létrehozó rendezőjének (és a főszereplő Jeff Bridgesnek) igazán remekül sikerült. A minimális, de horrorfilmben éppen kötelező mennyiségű rémisztgetés, kellő feszültség, látványos és rendkívül emlékezetes jelenetek mellé a végére bekúszik egy kétségtelenül megható finálé is, ami korrektül zárja le az igencsak vegyes műfajú alkotást.

Predator - A Ragadozó (1987)

A földönkívüliek Kittenberger Kálmánjának alapötlete állítólag egy filmes poénból született, miszerint a ringben mindenkit laposra verő Rocky Balboa (azaz Sylvester Stallone) számára már csak E.T., a földönkívüli maradt az egyetlen méltó ellenfél. A forgatókönyvet jegyző, az Alien és A cápa bestiáitól meg a vietnami háborús filmek dzsungeljeleneteitől megihletett Jim és John Thomas testvérpárosban felsejlett egy idegen lény figurája, amely bolygóközi trófeagyűjtőként azért látogat el időnként a Föld forró vidékeire, hogy sportból gyilkolja a planéta csúcsragadozóit: az embereket. John McTiernan sci-fi akcióhorrorjából csak keveset, de épp eleget tudtunk meg a misztikus vadászról, azóta azonban a regények, képregények, a további filmek és videójátékok Alien-univerzummal is összepattintott világából alaposabbak az ismereteink. A Ragadozó a humanoid Yautja fajt képviseli, szülőbolygója a mienknél jóval fejlettebb technológiájú Yautja Prime. Kiváló álcázóeszközökkel és energiaalapú fegyverekkel rendelkeznek, de brutális pengéik és lándzsáik is nagyban elősegítik a sikeres vadászatot. A ’87-es alapfilm címszerepét eredetileg Jean-Claude van Damme játszotta volna, akit a forgatás elején még egy gyíkember és Giger xenomorfjának a szerelemgyerekére emlékeztető jelmezbe bújtattak. A belgával azonban sok baj volt, és neki is az egész cirkusszal, ezért lecserélték a film végén helikopter-pilótaként is feltűnő Kevin Peter Hallra.

A lény (1995)

Az Alien szülőatyja, H.R. Giger által megálmodott teremtmény igen ambíciózus munka, a szürrealista művész xenomorfjának népszerűségét mégsem tudta megközelíteni. A fajfenntartási ösztöneitől vezérelve párosodni kívánó földönkívüli nőstény ötletét jó néhány, többségében másodvonalbéli alkotás feldolgozta korábban, és Roger Donaldson rendező sem jut nálunk sokkal mélyebbre, ahogy a kilencvenes évek egyik bombázója, Natasha Henstridge alakította Sil is megmarad szimpla ösztönlénynek. Hiába az illusztris szereplőgárda (Ben Kingsley, Alfred Molina, Michael Madsen, Forest Whitaker), a filmet nem tudják megmenteni középszertől, ám hogy mégis működik a dolog, az az inváziós sci-fik és az erotikus thrillerek fülledt trendjének összedrótozásából fakad: a javarészt a lény álmaiban teret nyerő gigeri vízióknak, a Predator stílusát idéző véres koncolásoknak na meg Henstridge kisasszony kisugárzásának köszönhető. A fogás bevált, a filmhez Giger és a többi alkotó kihagyásával pedig egy sor folytatást gyártottak, amelyek a harmadik résztől már a videótékák polcain landoltak DVD-formátumban.

A függetlenség napja (1996)

Roland Emmerich inváziós sci-fijének a nézőket hosszú hónapokon át csibészelő előzetesei olyan hihetetlen látványt, olyan elképesztő monumentalitást, intenzitást és civilizációrombolást ígértek, amilyenhez foghatót még senki sem látott a vásznon. Bár nem mondhatni, hogy a film szépen öregedne, azért sok idő telt el, amíg a grandiózus látvány megszokottá vált a hasonló méregdrága apokalipszispornók esetében. A filmben egyébként nem becézgetett, a gyártásban azonban harvestereknek, azaz aratóknak nevezett lények olyanok, mint a sáskák: bolygóról bolygóra költöztetik a civilizációjukat, és amikor kiirtották az uralkodó fajt, felélték a planéta tartalékait, továbbállnak. A megfékezésükre már bevett receptet, H.G. Wells ötletét vették elő az alkotók (ráadásul az idegenek is hasonlóan festenek, mint a Világok harca Spielberg-féle adaptációjában, Tom Cruise-szal a főszerepben). A PC jelző nem csupán az alkotás politikai korrektségének szól, annak is, hogy felveti: mégis miképpen béníthatja meg egy pikk-pakk összetákolt földi kotorékvírus a világegyetem felfoghatatlan mélységéből jött technikai zsenik számítógépes rendszerét? Talán ha a hülyék LINUX-ot használtak volna, leigázhatták volna az emberiséget. És akkor megúsztuk volna a borzalmas folytatást.

Cloverfield-filmek (2008-2018)

A csúcsproducer JJ Abrams, illetve Bad Robot nevű produkciós cégének found footage technikával forgatott katasztrófa sci-fije egy baráti társaság menekülését követi végig a New Yorkot leamortizáló böhöm szörnyeteg elől. A „találtkamerás” fényképezést elhagyó 2016-os folytatás, a klausztrofóbia-thrillerből apokaliptikus végítélet sci-fibe átívelt Cloverfield Lane 10 már meglebegtette, hogy egy azonos univerzumba rakott, laza kötésű űrszörnyinváziós franchise-zal állunk szemben. Az Abrams-művek titkolózásra építő vírusmarketingjének hatékonyságát a Cloverfield-széria első két felvonásának a sikere is igazolta, a Netflixnek lepasszolt 3. rész, a Cloverfield Paradox azonban rontott az összképen, de csattanóként legalább megidézte az első rész gigászi manszterét, a gyártási folyamatban csak Clover (lóhere) néven emlegetett gigantikus lényt – vagy egy rokonát.

Expedíció (2018)

Alex Garland rendező kemény fába vágta a fejszéjét, de csak örülhetünk annak, hogy a mesterséges intelligenciáról eddig készült egyik legkiválóbb film, az Ex Machina rendezője filmesítette meg Jeff VanderMeer filozofikus ökohorror regényét. A Déli Végek-trilógia első sikerkönyvén alapuló történet szerint egy világítótorony mellett becsapódik valami az Államokban, az űrből jött csomag pedig az egész környéket alapjaiban megváltoztatja. Az elképesztő természeti anomáliákkal sújtott területre, a titokzatos X körzetbe bevezényelt, négy nőből álló csapat tagjai (Natalie Porman, Jennifer Jason Leigh, Tessa Thompson, Gina Rodriguez, Tuva Novotny) nem akármilyen misszióra vállalkoznak, ami a józan eszükre és az életükre egyaránt komoly veszélyt jelent. Az előttük próbálkozó tucatnyi expedíció tagjai (köztük a főszereplő biológusnő férje, a rendezővel az Ex Machinán is együtt dolgozó Oscar Isaac) enyhén szólva kudarcot vallottak. Garland előtt inspirációként Andrej Tarkovszkij Sztalkere lebegett, és nem is végzett rossz munkát, a lenyűgöző látványvilágba csomagolt sci-fi/testhorror egyes jelenetei pedig egyenesen retinába égnek.