Pesti Srácok

Rakéta, regény, újság – A Rocketman című zenés filmről

Rayt nem tarthattuk volna meg? Ő annyira rendes srác. A "rendes srác" nem munkakör. A Rocketman című zenés moziban viszont alapvetően nem rendes srácokat látunk, hanem a zeneipar cápáit és rakétáit. A rakéta a Rocketman előadója, Elton John, míg a cápák azok a managerek és más élősködők, akik milliókat keresnek abból, hogy kizsigerelik a művészt, aki természetesen akkor a legmagányosabb, amikor egyszerre tízezrek ünneplik.

PZL – 061.hu

A filmtörténet számos zenés karriertörténetet tart számon, ott az Üvegtörők, ott a Doors-film, és általában mindig az a tanulság, hogy a zeneipar a zenész legnagyobb ellensége, és akkor még nem beszéltünk a rock and roll olyan étrendkiegészítőiről, mint a drogok, az alkohol. És ott van a sztár, akit mindenki ünnepel, a sztár, aminek a szinonimája: az áldozat. Ők a szabadság szimbólumai, akiknek pont olyan partikellék a méregdrága Gucci szemüveg, mint neked a műanyag pohár. A sztár valójában börtönben él, amit így hívnak: szállodai szoba, repülőgép, konténeres öltöző. És akkor fel kell tennünk a kérdést: hozott-e újat ez a film az elmúlt ötven év zenés karriertörténeteiben? A válasz az, hogy nem. És baj-e ez? A válasz az, hogy nem baj. A történet ismerős: az évszázados toposzt, a klasszikus Pierrot-szituációt látjuk, csak míg Gilles-nek, a szomorú bohócnak a gallérja extrém, addig Eltonnak a szemüvegei, a madarakat idéző jelmezei és a cipői, amikkel csak egyetlen mozdulatot lehet hibátlanul megcsinálni: rálépni a zongora billentyűire.

PestiSracok facebook image

A film nem markol sokat, amit a Bohém Rapszódiát is jegyző Dexter Fletcher azzal is jelez, hogy popmusical szubzsánerben mesél. Egy musicalt ugyanis nem lehet komolyan venni, nincs olyan, hogy egyszer csak énekelni kezdesz a konyhában, vagy az utcán, és rajtad kívül mindenki tudja a tánc koreográfiáját és a refrént. Ez a revüs világ különösen jól áll az Elton John-féle narratívának, hiszen hősünk színpadi show-kban annyi szemüveget, palástot és csizmát cserélt le, mint egy Broodway-darab teljes tánckara. Elton John dalai életre keltek, megmozdultak és remekül integrálódtak a történetbe, és mivel tudjuk, hogy itt csak egy karriertörténetről van szó, nem is vártunk világmegváltást. És bár semmi újat nem mondott a showbusiness-ről, azt a semmit érdekesen, izgalmasan mesélte el, remek zenékkel, jó ritmusban, és főleg: dumákkal.

Mert ugyebár a rock kottás füzete egy bizonyos távolságból hasonlít a tőzsdeindex vonalaira, azaz itt is minden a pénzről szól. És a pénz számolása közben nincs idő az ölelésre, márpedig Elton John semmi másra nem vágyott, mint arra, hogy megölelje az apja, megölelje valaki, aki nem a dalaiért rajong, hanem azért az sebezető emberért, akinek az a szakmája, hogy zenét írjon szövegekre. A film tele van jó dumákkal, ami persze kötelező eleme kell hogy legyen egy ún. popfilmnek, de például a Bohém Rapszódiában éppenséggel közel sem voltak ilyen jó, bonmot-értékű megszólalások, mint a Rocketman egy-egy vakerja, amelyek akár Tarantinót is beidézhetik, viszont maga a történet nem emelkedik felül azon, amit ne lehetne megcsinálni a Nagymező utcai játszóhelyeken. Pedig ott van az apa-fia sztori, amit elég jól felraktak, ahogy szintén izgalmasan jelenítik meg a gyerekkor egzotikus nyomorát, de valahogy annyi ilyet láttunk, hallottunk már, hogy nem hagy mélyebb nyomot, mint egy Megasztár versenyző bemutatkozó demófilmje.

https://www.youtube.com/watch?v=4jUCe4yXX8Q

És még a keretszerkezet is csak egy toposz (terápiás csoportnak mesélni el a történetét), de az nagyon rendben van, miközben Elton John egyre több jelmezt vesz le magáról, hogy aztán ott lássuk az alkoholista, drogfüggő szár helyett a kisfiút. A filmben minden szereplő felismerhető, jellegzetesek a karakterek, az enteriőr, a barkók hossza megfelelő módon aránylik a miniszoknyákhoz, mégis: a Rocketmant a főhőst alakító Taron Egerton viszi el a vállán, aki annyira azonos a figurával, hogy még a hangja is tökéletesen hozza Elton John hangfekvését. Meg kell ölnöd azt, akinek születtél, hogy az lehess, aki lenni akarsz – kapta a bölcseket a fiatal Elton a backstage-ben. Elton John nem megölte, hanem meggyógyította azt, aki benne élt. Erről a gyógyulási folyamatról szól ez a termékbemutatónak sem utolsó látványmozi.

Ajánljuk még

"Büszke vagyok rá, hogy pályafutásom során nem tettem rosszat egy kollégámnak sem" - A születésnapos Stefka István a Polbeatben

‎Polbeat 2023 június 10.
Rendhagyó Polbeatet szerveztünk Stefka István 80. születésnapjára a Revolution '56 Szabadságharcos Sörözőbe, ahol a PestiSrácok.hu-s csapat mellett Stefka régi barátja és harcostársa, Alexa Károly irodalomtörténész, író, illetve a konzervatív televíziózás nagy, a rendszerváltoztatás utáni - a Horn-Kuncze-kormány által teljesen felszámolt - korszakának két jeles alakja (egyben az ünnepelt akkori munkatársa), Mátyássy Andrea és Dézsy Zoltán is elmondta méltatását, visszaemlékezését. Megszólalt továbbá Stefka István felesége, Naszályi Kornélia és egyik lánya, Stefka Nóra, továbbá Ambrózy Áron, Szabó Gergő és Szalai Szilárd. A Huth Gergely által celebrált rendkívüli adást végül egy fergeteges köszöntés követte, a tortát és a pezsgőt Stefka István kedvenc együttesének, az AC/DC-nek a dübörgésére hozták be a kollégák.

A külkeres fia is jól keres: Geszti Péter, a kádergyerek, avagy a KISZ KB VIT-vágtájától a Nemzeti Vágtáig

A Hálózat 2020 április 12.
Milliárdokat költött a Postabank a kilencvenes években arra az agresszív, kikerülhetetlen reklámkampányra, amely mögött az Akció nevű vállalat és Geszti Péter állt. Ők is tevékeny részesei voltak annak, hogy a bank zavartalanul menetelhetett a bukás felé – állami tízmilliárdokkal kisegítve. Noha Gesztit a sajtó következetesen valamiféle self made man-ként építette fel, ez hazugság. Apja, a neves rádiós-tévés szerkesztő vitte be a tévébe, anyja pedig a Chemolimpex, majd a Taurus cégek külkereskedője volt, később fia után ő is a Danubius Rádióhoz került. Geszti tévés apja a halála előtt már a szovjet KGB és a magyar állambiztonság alá tartozó IPV vállalat főosztályvezetője volt, így elmondható, hogy mindkét felmenője hírszerző-gyanús, de legalábbis hálózati állásokban dolgozott. Geszti zenészként barátjával, Berkes Gáborral futott be, aki hozzá hasonló kádergyerek. Utóbbi Berkes Péter őrnagy-író fiaként szintén kivételezett helyzetben volt, apja eleinte propaganda-regényeket és cikkeket írt, majd ifjúsági író lett belőle, hasonlóan a katpolos Berkesi Andráshoz. Berkes Gábor is szerethette a Néphadsereget, mert első együttesét Lobogónak hívták, amelyet a katonaság lapjában mutattak be. Utána kezdett az Első emeletbe, amelynek szövegírója Geszti lett. Geszti a rendszerváltás idején lépett be az Akcióba, amelyet a KISZ-hez közeli rádiósok alapítottak, és amelynek első nagy haditette a KISZ KB által támogatott VIT-vágta levezénylése volt. Folytatjuk a Postabank történetét.

Basszgitáron a postabankos Princz, a zongoránál Presser – Amikor nem nekünk, hanem neki írták a dalt

A Hálózat 2020 április 4.
Emlékeznek arra a jelenetre, amikor Johnny Fontane megjelenik Don Corleone lányának esküvőjén, és elénekel pár dalt a Keresztapában? Persze segítséget is kért az amúgy Frank Sinatráról mintázott figura. Ha volt merszünk a Postabank néhai királyát, Princz Gábor bankvezért keresztapának nevezni az előző cikkünkben, akkor miért ne mondanánk ki, hogy az ő udvari zenésze Presser Gábor volt? Presser nem csupán slágert írt Princz Postabankjának (ez volt az egész ország által ismert Ezt egy életen át kell játszani), de Princz másik bizalmi embere, Kende Péter szerint még külön zenekaruk is volt, amellyel a Postabank bulikon játszottak. A vezér basszusgitározott, Presser pedig zongorázott. A zseniális zenész amúgy bekerült abba a postabankos tanácsba is, amelybe Mester Ákos, Forró Tamás és a már említett Kende is tartozott. Erős névsor. Ők ügyeltek az elvileg konzervatív Magyar Nemzetre a kilencvenes évek közepén... Szürreális az egész, mégis igaz. A KISZ-ből érkezett, moszkovita Princz Gábornak szüksége volt az arculatfestésre. Kultúremberként tetszelgett, és ehhez megkapta a segítséget az általa támogatott, zömmel liberális értelmiségtől. A milliárdok közben eltűntek, de a zene szólt. Folytatjuk a Postabank történetét.