"Az sem árt, ha van egy énekelhető refrén" - Interjú Little G. Weevillel

1. "Van egy srác az ex-Vasfüggöny mögül, aki beleszeret az afroamerikai blues zenébe, és elhatározza, hogy hiteles blues zenész lesz" - hangzik a tömör összefoglaló készülőben lévő könyvéről Szűcs Gábortól, azaz Little G. Weeviltől. Hazánk egyik legsikeresebb, ha nem a legsikeresebb blues zenésze - akire szélesebb körben akkor figyelt fel a hazai közönség, amikor 2013-ban szóló/duó kategóriában magyar bluesgitárosként megnyerte az évente megrendezett International Blues Challenge versenyét Memphisben - csodás karriert épített fel a tengerentúlon, néhány hónapja azonban végleg hazaköltözött. Most könyv, később a tervek szerint film is készül az életéből, mellette folyamatosan koncertezik, ma este például az Óbudai Blues Fesztiválon lép fel a Kobuci Kertben, nem is akárkivel: Tátrai Tibor lesz a vendége. Little G. Weevillel beszélgettünk.

MÉNES MÁRTA - 061.hu

Néhány hónapja költöztél vissza végleg Magyarországra, hogy érzed magad újra itthon?
Nagyon jól, köszönöm. Újult erővel vetettem bele magam a munkába, sok a muzsika, tele vagyok tervekkel, minden rendben.

A koncertezés mellett egy teljesen új projektbe is belefogtál: könyv készül az életedből. Miért tartod fontosnak, hogy elkészüljön ez a kötet?
Azt hiszem, két évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem a könyv gondolata. Olyan kacifántos, erős konklúzióval megáldott életem volt és van, hogy úgy éreztem, ez mindenképp megér egy könyvet. Nem Little G. Weevil személyéről van szó benne, inkább az igaz történetre koncentrálunk: van egy srác az ex-Vasfüggöny mögül, aki beleszeret az afroamerikai blues zenébe, és elhatározza, hogy hiteles blues zenész lesz. Se a kultúrát nem ismeri, se a nyelvet nem beszéli, de ez a gyerekkori álma, amit tűzön-vízen keresztül visz. Próbálja megvalósítani, bármilyen akadály is álljon az útjába. Erről szól a történet. Szerintem ehhez a sztorihoz nagyon sokan tudnak kapcsolódni, ez már a 2013-as, rólam készült dokumentumfilm kapcsán is beigazolódott. Akkor levelek százait kaptam, sokak számára inspiráló volt a történetem, úgyhogy egy ilyen könyv csak még jobban sülhet el.

Mennyiben célja a könyvnek a blues szcéna, akár a magyar, akár az amerikai blues színtér bemutatása, a műfaj szélesebb körben való megismertetése?
A cél nem hiszem, hogy jó szó, de természetesen ez a történet mozgatórugója, elengedhetetlen, hogy képet adjunk erről a műfajról. Hogy a magyar kultúra hogyan kapcsolódik egy afroamerikai kultúrához és zenéhez, az sok emberben kérdés, közben meg nagyon sok hasonlóság van a kettő között, ez is kiderül majd a történetből. A blues zene egy ősi kultúra része, akárcsak a magyar népzene a magyar kultúrában, úgyhogy fontos, hogy népszerűsítsük, de nem ez a konkrét célja a könyvnek.

A sztori alapján a tervek szerint filmforgatókönyv is készül. Hogy álltok ezzel?
Egy filmet elkészíteni nem megy máról holnapra, korai még ezzel foglalkozni… Előbb a könyvnek – amely több nyelvre is le lesz fordítva –, kell jónak és népszerűnek lennie, de az biztos, hogy addig nem nyugszom, amíg ez a történet képernyőre nem kerül. Nyilvánvalóan egy filmhez rengeteg pénz kell, és a könyv sikerén is nagyon sok múlik. De azért is vagyok itthon többek között, hogy ezt a munkát el tudjam végezni, és a terveimet megvalósítsam. Sokszor egy filmtervet évekbe telik keresztül vinni, úgyhogy ez biztos, hogy nem egy 2020-as vagy 2021-es projekt, de bizakodó vagyok e tekintetben. Remélem, hogy elkészül pár éven belül.

Szerinted hogy áll a blues-zal Magyarország 2019-ben? Vannak jó blues zenészeink?
Szerintem a közép-európai mezőnyt mindenképp Magyarország vezeti, a környező országok szakmai felhozatala a blues tekintetében jóval gyengébb, mint a magyar. Kicsi ez az ország, mégis meglehetősen sok színvonalas blues zenészünk és zenekarunk van, erre igazán büszkék lehetünk. Az, hogy ebből hányan lesznek népszerű, vagy Európa-szerte ismert előadók, az megint más kérdés. Pénz nélkül nehéz nemzetközi szinten is ismertnek és elismertnek lenni. Közös érdekünk, hogy a magyar tehetséget ebben a műfajban is meg tudjuk mutatni nemzetközi szinten. Szerintem egyébként tök jól állunk: van egy új, fiatal generáció, sokukat még csak most, egy-két évvel ezelőtt ismertem meg, addig nem igazán követtem a hazai történéseket. De látok új arcokat, akik tényleg ügyesek és tehetségesek. Fontos kiemelni, hogy ez a generáció már beszél angolul, ami szintén alapvetés ebben a műfajban. Nyilván, nincsenek ezren, de nem is kell, hogy annyian legyenek, a lényeg, hogy aki ebbe belefog, hitelesen adjon elő, hitelesen tudja képviselni ezt a kultúrát.

Nem mainstream műfajról van szó, sosem volt az. Ezt mennyire érzed problémának?
Nem érzem annak. Az, hogy mi számít mainstream-nek, ugyanúgy változik, mint a divat. Pár évente más az öltözködési trend, a zenével is ugyanígy van. Nem kell nekünk ezzel foglalkozni. Blues zenészként szerintem csak arra kell törekednie az embernek, hogy hallgathatóbb legyen a muzsikája, ehhez pedig nem árt 21. századi fejjel gondolkodni. A tradíciókat tisztelni kell, a műfaj stíluselemeit meg kell tartani, ugyanakkor 21. századi fejjel kell gondolkodni a hangszerelés, vagy a dalszerkezet tekintetében. Az sem árt, ha van egy énekelhető refrén, ne adj’ isten több ember kedveli majd.

Egy interjúban úgy fogalmaztál, ha valaki fehér magyar emberként a fejébe veszi, hogy bluest játszik, kötelessége leásni a gyökerekig. Ezek a gyökerek pedig Amerikában vannak. Nyilván ezért mentél ki te is, nem véletlenül töltöttél ott másfél évtizedet. De akkor mi van Deák Bill Gyulával és a kőbánya blues-zal? Őt például hiteles blues előadónak tartod?
Nem az én tisztem megítélni, hogy ő hiteles blues zenész-e, vagy sem. Ő magyar nyelven magyar bluesrockot játszik, ez pedig nem összetévesztendő az afroamerikai gyökerekkel rendelkező, autentikus blues-zal, a kettő nem ugyanaz. De szerintem amit ő csinál, abban teljes mértékben hiteles.

Csütörtökön a Kobuci Kertben lépsz fel Tátrai Tibor társaságában. Milyen tapasztalatokat gyűjtesz egy ilyen koncert alkalmával? Mit tanulsz egy ilyen legendás zenésztől?
Ilyenkor az ember inkább a pillanatot próbálja megélni és elraktározni. A közös zenélés öröme, ami ilyenkor a legszebb, hogy van egy fél óránk, amikor végre egy színpadon állhatunk. Tizenhat éves korom óta tisztelem Tibuszt és a játékát, még nem is voltam gitáros, amikor már Hobo-koncertekre jártam, úgyhogy nekem ez mindenképpen hatalmas megtiszteltetés. Minden alkalom, amikor vele állhatok egy színpadra, az egy ünnep számomra. Úgy látom, ő is kitűnően érzi magát ilyenkor, nagyon élvezi az együtt muzsikálást, úgyhogy ebből általában rossz dolog nem szokott kisülni.

Hol láthatunk még a nyáron?
Augusztus 2-án a Paloznaki Jazz Pikniken játszunk két vokalistával kiegészülve, Dionne Bennett jamaicai angol énekesnő – akivel mostanában koncertezek –, is ott lesz vendégként. Játszom még a Szigeten is, minden koncertdátum megtalálható a honlapomon, a gweevil.com-on.

Fotók: Nagy János