"Háromba vágtad, édes, jó Lajosom? – Öt filmremek a 25 éve elhunyt Fábri Zoltántól

Fábri Zoltán pályája során huszonkét filmet rendezett, közülük a legtöbbnek maga volt a forgatókönyvírója, nem egyszer díszlettervezője is. Sok filmötletét elutasították, 1956-ról nem forgathatott, többször is korlátozták megszólalási lehetőségeit. Művei morális példázatok, arra keresik a választ, miként őrizheti meg az ember önmagát, erkölcsi tartását a történelem viharában. A huszonöt éve, 1994. augusztus 23-án elhunyt háromszoros Kossuth-díjas filmrendezőre, a magyar filmművészet kimagasló alakjára öt kiváló filmalkotásával - köztük az idén 50 éves A Pál utcai fiúkkal - emlékezünk.

061.hu

Körhinta (1955)

Fábri Zoltán különleges érzékkel nyúlt az irodalmi alapanyagokhoz, egyszerű adaptációnál mindig többet alkotva. Sikeres színészi, díszlettervezői és színházrendezői pályával a háta mögött, az ötvenes évek legelején kerül a filmgyárba művészeti vezetőnek. Ifjúkori vágya teljesül ezzel, jóllehet a korszak magyar filmgyártása és kultúrpolitikája korántsem a művészi igényű, szuverén filmkészítésnek kedvez. Pályája egy termelési filmmel indult: a Vihar (1952) a mezőgazdaság átszervezését, a kommunista termelőszövetkezeti rendszer sikeres installálását hivatott bemutatni, és miután Révai József, a Rákosi-korszak kultúrmuftija politikailag korrektebbre dolgoztatta át az átfegyelmezendő parasztság kálváriáját is felvillantó filmet, Fábri megkapta első Kossuth-díját. A Sarkadi Imre novellájából, Soós Imre és Törőcsik Mari főszereplésével készült Körhinta cselekménye megfelelt a sematizmus követelményeinek, a szövetkezet és a magángazdaság konfliktusán keresztül mégis a paraszti nemzedékek ellentétéről, a párválasztás szabadságáról szólt, képes volt az emberi kapcsolatok, érzelmek és konfliktusok drámai ábrázolására. A film rögtön Cannes-ig repítette az ifjú színésznőt, aki a szereppel és játékával új színt hozott a magyar színészvilágba: az ártatlan és álmodozó, de a feudális maradványvilág értékrendjével szembehelyezkedő paraszti nőalak jelképe lett. A Körhinta Fábri életművének és két nagy témája egyikének, a történelmi metszetbe helyezett paraszti drámák bemutatásának egyik kulcsfilmje. (Az 1956-ban készült Hannibál tanár úr a másik nagy témacsoport, a történelmi-politikai sorsfordulók morális határhelyzeteinek, az emberi kiszolgáltatottság drámáinak Fábri-féle felütése, amely szintén mérföldkő az ötvenes évek magyar filmjének megújításában.)

Húsz óra (1965)

A Sánta Ferenc művéből 1964-ben Páger Antal, Görbe János, Őze Lajos és Szirtes Ádám főszereplésével forgatott film a magyar parasztság 1945 utáni viharos történetét mutatja be, a filmdráma egy átlagos magyar község hozzávetőlegesen húsz évének összefoglalása a második világháború végétől. A cselekmény összesen húsz óra alatt játszódik le, ennyi idő alatt tömörítve a korszakra jellemző szinte valamennyi konfliktushelyzetet bemutatja. Egy kis magyar faluba riporter érkezik 1965-ben, látogatásának célja, hogy felidézze az elmúlt két évtized történéseit. Négy, a földosztásnál még 1945-ben együtt induló cseléd élete bontakozik ki a riportok, visszaemlékezések közben. Jóskából termelőszövetkezeti elnök, Vargából ávós lett, aki az ’50-es évek elején majdnem lelőtte a pártból kilépő Balogh Antit. Jóska sem szeplőtelen. A Kiskovácsot kitetette az egyetemről majd 1956-ban Varga ellen vezeti az embereket. A forradalom után Varga rendet akar teremteni, de tévedésből az ártatlan Kocsis Bénit lövi le az ajtón keresztül. Varga azóta elköltözött a faluból, de kiderül, az emlékek, a sebek ma is élnek az emberek szívében. A hagyományos paraszti értékrend és életforma felszámolása a korszak magyar társadalmának egyik legsúlyosabb drámája, amelynek igazi mélységét a cenzúra nem engedte megmutatni, az átalakulásból fakadó konfliktusokat csakis a kádári konszolidációt segítő „modernizálás”, a fejlődés parancsának perspektívájából volt szemlélhető. Fábri tehát itt is egyensúlyozásra kényszerült a politikai elfogadhatóság és a művészi-emberi hitelesség között. Nem véletlen, hogy a Húsz óra után majd másfél évtizedig elfordult a paraszti témáktól, és amikor a hetvenes évek végén egy szorosan összefüggő filmpárossal (Magyarok, Fábián Bálint találkozása Istennel) visszatért ehhez a motívumhoz, a jelen idejű történeteket a történelmi metszet váltotta fel.

A Pál utcai fiúk (1968)

Molnár Ferenc 1907-ben megjelent, harmincnál is több nyelvre lefordított ifjúsági regénye, Nemecsek és Áts Feri története öt filmfeldolgozást megélt, de a Fábri Zoltán rendezői kezei közül kikerült magyar–amerikai koprodukció mind közül a legemlékezetesebb. A regényt először 1917-ben filmesítették meg, majd 1924-ben, készült belőle hollywoodi (No Greater Glory, 1934) és olasz verzió is. A megfilmesítési jogokkal Bohém Endre amerikai producer rendelkezett, az ő kérésére játszották a gyerekszereplőket angol fiatalok, akiket egy londoni színészképző iskolából válogattak ki. Bohém szerette volna megváltoztatni a történet befejezését, nála Nemecsek nem halt volna meg, de Fábri regényhű adaptációban gondolkodott, és végül az ő akarata érvényesült. A tökéletesen Hollywood-kompatibilis Pál utcai fiúk akár kakukktojásnak is tűnhetne a rendező szinte kizárólag irodalmi adaptációkra épülő, a stílustudatosság és a témaválasztás egysége alapján azonban egyértelműen szerzőivé szerveződő életművében, de valójában könnyedén beilleszthető legjelentősebb művei közé, amelyek a Hannibál tanár úrtól Az ötödik pecsétig egyaránt a kisemberek, a gyengék kálváriájáról szólnak, és arról, hogy a hatalmasokkal szembeni konfliktusokból ki lehet ép gerinccel, erkölcsileg győztesen kerülni. A forgatás angol nyelven zajlott, a magyar színészeknek is angolul kellett megszólalniuk, Törőcsik Mari fonetikusan tanulta meg a szövegét. A regénybeli, Pál utcai helyszín helyett a grundot a 13. kerületben építették fel, a Füvészkertben játszódó jeleneteket pedig a vácrátóti arborétumban vették fel. Ez volt az első magyar film, amelyet a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában Oscar-díjra jelöltek.

Isten hozta, őrnagy úr! (1969)

A II. világháború idején Tót Lajos egy csendes kis falu köztiszteletben álló tűzoltóparancsnoka, felesége és lányuk is rajongva szereti őt. Egy napon levél érkezik: Tóték frontszolgálatot teljesítő fia nem jön haza eltávra, helyette az a megtiszteltetés éri a famíliát, hogy felettese, Varró őrnagy náluk fogja kipihenni a harctéri megpróbáltatásokat. Tóték a fiú érdekében igyekeznek a lehető legjobb házigazdák lenni, ám a teljes idegösszeomlás szélén táncoló őrnagy kibírhatatlan szeszélyei őket is az őrületbe kergetik. Miközben a bomlott elméjű katona utasítására éjt nappallá téve dobozokat hajtogatnak, egy másik levél is érkezik, amelyet a falu jó szándékú, ám kissé együgyű postása gondosan elrejt előlük. Holott kiderülne belőle: megpróbáltatásaik hiábavalóak, ugyanis imádott gyermekük odaveszett az orosz fronton. Örkény István 1966-ban megjelent Tóték című kisregénye eredetileg játékfilm forgatókönyvnek íródott, a szerző nem sokkal később színdarabbá is átdolgozta a szöveget. A színpad után a filmvászonra végül három évvel később, 1969-ben jutott el, Fábri Zoltán rendezésében. Az átlagemberek alapvető kiszolgáltatottságát, a parancsnoki lánc esztelenségét és az otthonainkba szenvtelenül befurakodó hatalmi rendszereket szatirizáló fekete komédia főbb szerepeiben a magyar színjátszás nagyjait láthatjuk: a jóhiszemű családfőt Sinkovits Imre, hűséges feleségét Fonay Márta játssza. A mániákus őrnagyként Latinovits Zoltán nyújt felejthetetlen alakítást, aki öt évvel később a történet rádiójáték változatában is megszólaltatta az ideggyenge katonatisztet. Páger Antal a helyi plébánosként tűnik fel, Darvas Ivánt pedig mesélőként hallhatjuk a filmben.

Az ötödik pecsét (1976)

Ismét egy Sánta Ferenc-adaptáció, a rendszeresen visszatérő kérdéssel: miként lehet embernek maradni az embertelenségben, merre mozduljon a kisember a politikai erők satujában beszűkült etikai mozgástérben? A háborús filmdráma története csupán 12 órát ölel fel 1944 Budapestjén, miközben a várost bombázzák, és dübörög a nyilasok terrorja. Szálasi hordájának brutalitását bemutató, antifasiszta filmként értelmezték valószínűleg Moszkvában is, ahol a nemzetközi filmfesztivál fődíjával jutalmazták, az 1977-es Berlinale Arany Medve-díj jelölése már inkább az emberi szabadság és szolgaság közötti választás morálfilozófiai okfejtéseinek, a dramaturgiának, Fábri forgatókönyvének, az Őze Lajos, Márkus László, Latinovits Zoltán, Cserhalmi György, Bánffy György és mások alkotta színészgárda brillírozásának és a kivételesen expresszív képi szerkesztésnek köszönhető. A nyilas-uralom alatti elsötétítések idején minden este egy összeszokott kis társaság találkozik a sarki kocsmában: Béla, a kocsmáros, Király, a könyvügynök, Kovács, az asztalos és Gyuricza, az órásmester. Kisemberek, a maguk pitiáner problémáit osztják meg egymással, és ahogyan ez lenni szokott, a harmadik pohár bor után a világ nagy dolgai is szóba kerülnek. Elhangzik a példamese is Tomoceusz Katatikiről és Gyugyuról a rabszolgáról, aki erkölcsi felsőbbrendűsége tudatában szenvedte végig az életét Katatiki önkényuralma alatt, s abban a biztos tudatban halt meg, hogy a lelkiismerete tiszta maradt. A példabeszéd megrekedhetne az együgyű moralizálás szintjén, azonban Gyurica nyitva hagyja a provokatív kérdést s ezzel nem csak a tépelődő Kovácsnak, hanem a nézőnek is nekiszegezi a kérdést: ha újraélhetnéd az életed, mi lennél inkább, elnyomott vagy önkényúr. Elhangzik persze az antitézis is, amely a hatalom könyörtelen logikájával vázolja fel az emberi önbecsülés megtörésének algoritmusát.

Fotó: Fortepan/Hunyady József