A sebesség megszállottja vagy – Az aszfalt királyai című filmről

Ford és a Ferrari 1966-os nagy csatáját elmesélő film egy barátság története és egy házasság sztorija is egyben, és persze a hatalmas konszern és a fejlesztő mérnök kisember küzdelme is, de valójában az, ami: gigászi autóverseny, olyan beállításokkal, hogy úgy érezzük: sosem jövünk ki a retró boksz utcából.

PÁN – 061.hu

A film tétje ugyanis az arányokon múlik, azaz a 150 percből mennyi a konkrét autóverseny, illetve a tesztvezetések ideje. Ha több családi drámát, több apa-fia viszonyt, ha még több Ford kontra fejlesztők konfliktust láttunk volna, azzal mindenki jobban jár. Így is parádésra sikerült a korfestés, az ember újra gyereknek érezhette magát, kedvünk lett volna elővenni egy 1974-es kifestőt, amelynek a címoldalán ott a Ferrari legendás piros sportautója. Képzeletben végig ezt a bizonyos Ferrarit satíroztuk végig, miközben pont a nagy ellenfélnek, a Fordnak kéne hogy szurkoljunk, ami vagy sikerül, vagy nem. Matt Damont az Isten is arra teremtette, hogy cowboykalapos déli suttyót játszón, ehhez végre megnövesztette a megfelelő vastagságú tokát is, innen nehéz arra gondolni, hogy ő volt egykoron Jason Bourne.

De hát a nagy formátumok már csak ilyenek. Carroll Shelbyt alakító Damon figurája meglehetősen összetett, nemcsak suttyó cowboy, de egyben autófejlesztő szakember is, sőt vesztes is, akiből nem lett híres pilóta, viszont barátjából Ken Miles (Christian Bale) igen, és pont Shelbyt fogja őt naggyá tenni. Innen már izgalmas a film érzelmi hálózata, mégsem fejlődik semmilyen irányba, Shelby csak közvetíti a barátságukat próbára tévő rossz döntéseket, szóval Miles-nak semmi oka rá haragudni. A fő ellenség valójában a Ford menedzsmentje, akik megpróbálják manipulálni az öreg Fordot, a cégbirodalom tulajdonosát. James Mangold filmje lehetne kortárs királydráma, és annyi minden más is, de Az asztfalt királyai csak egy afféle dokumentum, korfestő tágyi rekvizitumokkal. Még a fényelés is olyan, mintha egy 1966-os dokumfilmet látnánk. A Erős a popkulturális referenciáltsága, de ez talán lehetett volna markánsabb is.

Amikor például, arról beszélnek a Ford fejlesztői, hogy a háború után megszülettek azok a gyerekek, akik már nem Sherman tankokat akarnak vezetni, hanem csillogó autócsodákat, azaz körülírja az első rock and roll korosztályt, akkor eszünkbe jut: hiányzik ennek a korosztálynak az ármyaltabb körülírása. Itt csak a negyveneseknek osztottak lapot, akik ott zúztak az Ardennekben, és még egyszer megmutathatják hogy mire képesek a versenypályán. Ez is jó koncepció lehetne, de azt, hogy kihagyták magának a marketing Mohochjának a bemutatását, azt, hogyan építettek az autógyárak a szabadság és az örökké tartó fiatalság érzésére, azt nem mutatták meg. Pedig az az egyik kulcsjelenet, amikor világossá válik a Ford marketingeseinek a győzelemnél is fontosabb maga a márka. A film nagy erénye, hogy bár alapvetően kiszámítható márkakarrier mozi, aminek erőterében ott örvénylik néhány ember sorsa, tragédiája, azért bizonyos dramaturgiai pontokon meglepő fordulatokat vesz.

https://www.youtube.com/watch?v=7OkSb65sVEc

Ugyanakkor, ahogy a versenyautóból folyton kidobálnak olyan elemeket, amelyek súlya miatt visszafogják az autót, úgy dobták ki például a feleség, a motoros múzsa Mollie Miles (Caitriona Balfe) és férje közötti konfliktust, pedig ezt is érdemes lett volna jobban kidolgozni. Egy történet ugyanis olyan, mint egy versenyautó. Akkor hasít jól, ha ismerjük és megoldjuk a légellenállás problémáját. Mert ugyebár ennek a filmnek nemcsak arról kell szólnia, hogy Ford Motor Company vajon megalkot-e egy forradalmi versenyautót, amivel amivel legyőzhetik Enzo Ferrari szépségeit az 1966-os Le Mans-i 24 órás versenyen. Erről is, de inkább minden másról.