Tégy egy sétát a napfényes oldalon! – A Once Upon a Time in Hollywood filmzenealbumról

Tarantino negyed századdal a Pulp Fiction után újra egy afféle life style zsánerű filmet forgatott, ahol legalább olyan fontos szerepe van a jó ritmusban megnövesztett barkóknak, mint a jó ritmusban odavetett dumáknak és az elsütött pisztolyoknak. A Volt egyszer egy Hollywoodnak természetesen soundtrack is dukált, és még az is lehet, hogy pont ez a lemez lehel újból életet a soundtrack „műfajba”, azaz: minden esély megvan arra, hogy megszületett egy klasszikus filmzenealbum…

PZL – 061.hu

A lemez zenei szerkesztése tökéletes, hiszen az első dal első versszakában („Treat Her Right" – Roy Head & The Traits) elhangzik egy olyan mondat, amit minden filmes elmond, amikor nekiáll írni egy forgatókönyvet. I want to tell you a story. A lemez is hosszú, ahogy a két és fél órás film is az. A 31 dalt tartalmazó ajánlatban az a jó, hogy bár azonnal beidézi a filmes jeleneteket, egy olyan életérzést kínál, amit mindenki szívesen átél a kocsijában ülve. Például 1969 forró nyarát, amikor nemcsak a Holdra küldünk embert, hanem a Pokolba is. A Volt egyszer egy Hollywood egy alternatív filmes fantázia többek között a Charlie Manson-féle gyilkosságokról, ahol a szakállas hippi guru csak ihlette, motiválta a gyilkosságokat, de nem volt jelen a helyszíneken. A soundtrack erősen épít a rádióműsor-féle keretes szerkezetre, amit nem most hallottunk először, de egy ilyen vintage látomásban ez természetes.

Tarantino a legtöbb esetben a zenetörténet második vonalában kalandozik, amikor hangulatfestő zenéket gyűjt a filmjeihez, most viszont számos sláger fennakadt a hálóján, itt van például két korai vastag Deep Purple-féle ősrock, a Hush és a Kentucky Woman, de Tarantino Simon & Garfunkel Mrs. Robinsonját is belekeveri a balhéba, és még a The Bob Seger System Ramblin’ Gamblin’ Manje is az ismertebb dalok közül való, de a legizgalmasabb az, ahogy Tarantino helyzetbe hozza azokat az előadókat, akik sokkal többet mondanak a hatvanas évek végéről, mint a retro rádióadókban unásig játszott, alaposan letesztelt zenék. (Vö: Paul Revere & the Raiders Hungry című számával, vagy a The Box Tops Choo Choo Train” című hangulatfestő slágerével.) A lemez lehet a Hollywood Boulevardot nem hozza közelebb, oda kicsit többet kellene autózni, de 1969-et egészen biztosan.