Torzult lelkek, avagy a gyereksztárság árnyoldalai – Megnéztük A showbiznisz gyermekei című filmet

“Évente több mint 20000 gyerek jelentkezik szerepekre Hollywoodban, kilencvenöt százalékuk semmilyen munkát nem kap” – adja meg az alaphangot az elgondolkodtató számadattal Alex Winter dokumentumfilmje, egy hiánypótló alkotás Hollywood legifjabb munkásairól, a gyereksztárság árnyoldaláról. Cuki pofik vagy monotonitást bíró gyerekrobotok? Avagy hova vezet az elherdált gyerekkor? - ezekre a kérdésekre ad választ A showbiznisz gyermekei című dokumentumfilm.

MM – 061.hu

Az év elején már találkozhattunk egy megrendítő, a hollywoodi sztárfaragó gépezet embertelen és kiszipolyozó módszereit bemutató filmmel – a Judy a legendás színésznő, Judy Garland kevésbé ismert életszakaszain keresztül fest portrét. Megrázó részletekre derül benne fény, például arra, hogy gyógyszert adtak neki, hogy bírja a munkatempót, a 16 órás munkanap után pedig altatót, hogy tudjon aludni. Kemény diétára fogták, mindössze egy tányér húslevest ehetett naponta. Csak tizenhárom éves volt ekkor.

Ha ilyen drasztikus módszerekkel ma már nem is élnek az Álomgyárban (bízzunk benne), az HBO Go friss dokumentumfilmjének,A showbiznisz gyermekeinek így is megdöbbentő - a film interjúk, képek és dokumentumok segítségével vezeti a sztárgyártás rejtett zugaiba, a koravén gyerekszínészek küzdelmes mindennapjaiba a nézőt. A dokumentumfilm nagy ívet ölel fel: az 1920-ban befutott „Baby Peggy“ művésznéven ismert Diana Serra Carytől a nyolcvanas évek gyereksztárjain - úgy mint Henry Thomas vagy Wil Wheaton - át egészen napjaink castingról castingra járó színészjelöltjéig, igyekszik rávilágítani e rendkívül kiszolgáltatott és veszélyes szakmára.

Ezek a gyerekek sokszor mindössze 3-4 évesen csöppennek a filmes gyártósorra, pillanatokon belül talajt vesztenek, minifelnőttekké válnak, és torzult lélekkel, hiányos gyerekszobából mennek neki a való életnek. Ha egyáltalán megérik a felnőttkort - gondoljunk csak River Phoenix, vagy Brad Renfro tragikus halálára. De bőven találunk mentális problémákkal küszködő egykori gyerekszínészeket is – vegyük például Lindsay Lohant számtalan rendőrségi ügyével, vagy az egykori Nickelodeon-sztár Amanda Bynest, akinek a nevével az utóbbi években mentális gondok, gyújtogatás, ittas vezetés és hamis szexuális erőszak kapcsán találkozhattunk.

„Az én életem nem egy gyerek élete volt...“– hangzik el már az első percben Diana Serra Cary „Baby Peggy“-től a film tételmondata.Ő volt a hollywoodi némafilm korszak utolsó színésze - 1921 és 1923 között több mint 150, a Century Film Corporation által készített rövidfilmben szerepelt - , egy egész brandet építettek rá. Kisgyermekként napi nyolc órán át dolgozott, hetente hatszor. Mégis nélkülöznie kellett felnőttkorára, ahogy rá is világít, e szakma egyik legnagyobb kockázata, hogy nem feltétlenül annál landolnak a zöldhasúak, aki keményen megdolgozott érte.

„Hogy őszinte legyek, utáltam az egészet“ – mondja Milla Jovovich, akit színésznő édesanyja vezetett be a showbizniszbe, majd folytatja Evan Rachel Wood ezzel: „elég hamar elfojtottam a hangom, úgy éreztem, nem panaszkodhatok semmiről“. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ezeknek a gyerekeknek nem volt választásuk, belekényszerültek egy embertelen tempójú szakmába és életbe, ami rengeteg áldozattal és lemondásokkal járt, a reflektorfény, a csillogás pedig csak pillanatnyi örömöt okozott. Formálódó, korántsem kész személyiséggel rendelkező, a monotonitást jól bíró gyerekrobotokká válnak, akik egyéni tanrendben tanulnak, nincsenek barátaik a saját korosztályukból, nincs idejük barbie-zni, focizni, sem játszótérre járni – az elherdált gyerekkor pedig feldolgozhatatlan traumát okoz bennük.

A fentebb említetteken kívül az E.T. A földönkívüliből ismert Henry Thomas, Mara Wilson, a Mrs Doubfire és a Matilda című filmek sztárja, Cameron Boyce, aki a Jessie című Disney sorozattal vált ismertté, vagy a filmiparba szintén korán bekerült Jada Pinkett Smith mesélnek a sztárság árnyoldalairól, a kiszolgáltatottságról, abúzusokról, a szülők felelősségéről, kiégésről, eladósodásról, azaz sokféleképpen kapunk választ a "Miért ne légy gyereksztár?" kérdésre.

A sok pokoli sztori és őszinte beszámoló közepette mégis érez a néző némi ambivalenciát - a legtöbb meginterjúvoltnak nehezére esik a természetes megnyilvánulás, és még akkor is, ha a manírosság a gyerekszínészet egyik velejárója (sajnos), a túlzott magabiztosság nem tesz jót a doku hitelességének. Igaz, hogy szörnyűségekről beszélnek, de kevésszer győznek meg minket arról, hogy azt valóban szörnyűségnek gondolták/ják, vagy csak a szakma egy nehezebben megmászandó lépcsőfokának. Alex Winter rendezőnek érdemes lett volna ebből az aspektusból is vizsgálódni, kicsit mélyebbre ásni, faggatni a színészeket, úgy még hatásosabb lett volna a film.

Hiányosságaival együtt A showbiznisz gyermekei leköti a nézőt, fontos és kibeszéletlen témát dolgoz fel, s habár az elemzés, kommentár, és a konklúzió elmarad, az üzenet világos: "Otthon játsszon a gyereked, ne a vásznon!"