Floridából, három évvel később

ERDÉLYI E. PÉTER

„Meglepetés” – kiáltott fel anyuka, amikor belépett a lakásajtón. Hugi azonnal odapattan anyámhoz és mélyen belenyúlt a cekkerébe. Orsika csupán négy éves volt, de legendás vadász! Még a titkon vásárolt és gondosan elrejtett karácsonyi ajándékokat is felkutatta, mit számított neki egy bevásárló szatyor rejteke? Szempillantás alatt kitapintotta a narancsot és már majszolta is – héjastul. Sosem látott ilyen gyümölcsöt, de azt gondolhatta, hogy valami almaféle. Szanaszét spriccelt az édes nektár, amikor beleharapott, hogy azután sebesen csordogáljon le az arcán, ő pedig elégedetten mosolygott ránk nagy barna szemeivel.

Nem is értettem, miért nem szól rá anyuka, hiszen karácsonyra sem jutott mindig déligyümölcs az ünnepi asztalunkra, nemhogy hétköznap. Akkor itt Salgótarjánban a cseresznyének, baracknak örültünk. Igaz, nálunk a telepen munkások éltek, nemigen vágytak ilyesféle delikateszre. Ráadásul anyuka arcán olyan mosoly ült, mint aki megnyerte az ötös lottót. Ekkor vettem észre kezében a színes képeslapot. Hasonlított ahhoz, amit két hónapja kaptunk. Bátyám írt, a család büszkesége. Őt mindenki csak Joe-ként emlegette. Az amerikás Joe! Persze csak suttogva, mert nem volt szabad beszélnünk róla. Anyuka mindig ránk szólt, ha az utcán szóba hoztuk. „Nekünk nem szabad róla beszélnünk”, ismételgette.

„Írt a bátyád! Nézd milyen szép a képeslap! Látod a pálmafákat? Gyönyörűségesek! Milyen boldogságban élhetnek ott Joe-ék!” – örvendezett anyuka. Aztán hirtelen elcsitult, váratlanul könnycsepp jelent meg a távolba meredő szeme sarkában. Óvatosan kihúztam elernyedt ujjai közül a képeslapot és mohón megfordítottam, hogy lássam, mit ír a példaképünk.

„Ebben a szállodában laktunk a kéthetes nyaralásunk idején. Magyarul Gácsér a neve. Hazafelé rengeteg gyümölcsöt vásároltunk be, hihetetlenül olcsón. A fridzsider úgy megtelt, hogy egy tű sem férne bele. A dinnye, a szőlő, a narancs, a banán, sőt az ananász is itt olyan olcsó, hogy hihetetlen! Édes bogaraim, millió csók! Józsi.” A bélyegző dátuma: 1959. október 8.

Orsika időközben felfalta a narancsot és ragacsos kezecskéivel a színes képeslap felé nyúlt, de résen voltam és megmentettem, mielőtt narancslekvárrá gyűrte volna.

Húgocskám csak fényképről ismerte bátyánkat, akárcsak édesapánkat, de így is nagyon szerette. Aztán hosszú csönd következett. Anyuka kedvenc sámliján ült, könnyes szemével nézett a képre.

Három évvel ezelőtt, amikor Jóska bátyám kivándorolt, tizennégy éves voltam, jól emlékszem az utolsó reggelre. Akkor Pesten éltünk. Az utcán dübörögtek az ágyuk. Apámról semmi hír nem érkezett, valahol harcolhatott a ruszkikkal. Jóska is ezt tette az utolsó estéig, amikor már világossá vált, hogy menekülnie kell. Terveik szerint apámékkal követtük volna, de édesapa többé nem került elő. Pedig az ÁVH is kereste. Bennünket rendszeresen zaklattak a nyomozók, rossz szemmel néztek ránk a szomszédok, anyukát a munkahelyéről is kitették, ezért vidékre költöztünk a nagyihoz.

Amikor Jóska az utolsó reggelen kilépett a lakásunkból és anyuka becsukta utána a bejárati ajtónkat, váratlanul megszólalt a rádiónk: „Tartsatok ki magyar hazafiak, az ENSZ csapatok már Bécs alatt járnak, mennek a segítségetekre!”