"Tegyük fel a kérdést: hogyan történhetett meg mindez?" - Interjú Kiss Marival A rendes lányok csendben sírnak című darab premierje előtt

Jobb hallgatni, félrenézni, továbbmenni… És csak csendben sírni. Főleg ha nő vagy – ez a túlélési stratégia működött a kilencvenes években a csallóközi kisvárosban, Dunaszerdahelyen. Durica Katarina húsz évvel később megtörte a csendet, A rendes lányok csendben sírnak című regényében dolgozta fel Európa egyik legsötétebb maffiatörténetét. A könyvsikerből színpadi mű készült, amelyet március 13-án szombaton mutatnak be online, a Vígstreamházban. A megrázó események - csoportos nemi erőszak, gyilkosságok, kínzások - három nő sorsán keresztül rajzolódnak ki. Erzsit, a darab talán legtragikusabb karakterét – akinek a fia a maffiának dolgozik – Kiss Mari formálja meg, őt kérdeztük többek között arról, hogyan lehet beszélni az elmesélhetetlenről, és arról, miért fontos, hogy a közönség találkozzon traumaregényekkel.

MÉNES MÁRTA - 061.hu

Ez az elmúlt évek egyik legmegrázóbb könyvsikere. Olvasta a regényt?
Nem olvastam még, mert ez egy hirtelen felkérés volt a Vígszínháztól, nem volt már rá időm, mert tanulnom kellett a szöveget. De mindenképpen el fogom olvasni.

Európa egyik legsötétebb maffiatörténetét adaptálták színpadra. Nehéz volt befogadni a szöveget?
Nagyon megrázó a történet. Az, hogy a XX. században, tőlünk pár kilométerre egy ilyen rettenet megtörténhetett, fölfoghatatlan. Akkor az 1990-es évek környékén bizonyos bűnözők amnesztiát kaptak Szlovákiában, kiszabadultak a börtönökből és háborús övezetté változtatták Csallóközt és Dunaszerdahelyet. Ahol háború van, ott a nőkkel ezek a borzalmak sajnos megtörténnek. Nekünk, színészeknek egy ilyen téma lehetőséget ad az emberábrázolásra, arra, hogy megmutassuk e nehéz sorsokat. Az írónő három erős női karaktert alkotott, a dramaturg, Kovács Krisztina pedig remekül alkalmazta ezt a színpadra. Szerintem nagyon fontos, hogy a tragédia, a rettenet három nő sorsán keresztül tárul elénk. Végre egy nőkről szóló, ugyanakkor férfiak számára is kötelező darab!

Hilda, Júlia és Erzsi különböző szálakon kapcsolódnak a dunaszerdahelyi maffiához, mindhárman másképp érintettek az erőszakban. Hogyan fonódik össze ez a három női sors?
Ők hárman ugyanazon panelház különböző emeletein laknak, de a tragédián keresztül összefonódik a sorsuk. Erzsi, az én karakterem, az egyik maffiózóvá vált fiatalember anyja, aki hosszú ideig nem bír szembesülni azzal, amit a fia elkövetett. Egyedül nevelte föl a gyerekeit, a kiskamasznak nincs férfi mintája, berántják maguk közé a bűnözők.

Miért tartja fontosnak, hogy ez a regény színpadra került?
Leginkább azért, mert rámutat, milyen könnyen át tudunk lépni a nők elleni erőszakon. Számtalan esetben nem kellő mértékben büntetik ezeket az bűntényeket, miközben az erőszak egy életre tönkreteszi a nőt. A lelkét, az utódját, a szüleit, több sorsot is. Durica Katarina igaz történeteket írt meg, szerintem egyébként is az a jó darab, ahol a történet igazsággá, igazzá válhat. Amely gondolatokat ébreszt bennünk, amelyről úgy gondoljuk, bármelyikünkkel bármikor megtörténhet.

“Jobb hallgatni, félrenézni, továbbmenni, és csak csendben sírni. Főleg ha nő vagy” - szól a mű felütése. Az előadásnak viszont épp az ellenkező a célja: hogy ne maradjunk csendben. Milyen módon tudja ezt megüzenni a darab?
Ez a megrázó történet arra készteti az embert, amikor elolvassa, vagy megnézi, hogy mindenképpen kezet nyújtson az elszenvedőknek. Melléjük kell állni és segíteni őket, fognunk kell a kezüket és megvárni, amíg megszólalnak. Nagyon nehéz ezeket a szíveket megnyitni, de talán így, hogy föltárták azt, ami velük történt, a sebek lassan begyógyulnak. Olvastam néhány interjút Katarinával, amelyekben elmondta, hogy találkozott olyanokkal, aki részt vettek az erőszakban - ők azt gondolták, ez nem nagy ügy. Hogy az az öt perc nem nagy ügy. De az! Fontos ezt tudatosítani. És beszélnünk kell a nők kiszolgáltatottságáról is, arról, hogy ezer helyen kell helyt állniuk, megfelelniük. Valahogy azt érzem, még mindig nem tud elég nagyvonalú és empatikus lenni a társadalom a nőkkel.

Paczolay Béla úgy fogalmazott a darabról, hogy “hihetetlen fontos és komoly témát jár körbe, és miközben a nők kiszolgáltatottságáról beszél, nagyon pontosan, mégis van benne egy kis humor és némi romantika is.” Ön szerint ez hogyan érhető tetten a darabban?
Ahogyan az életünkben, úgy a darabban is vannak tragikomikus helyzetek, nagyon jót is tesz neki, hogy vannak oldott pillanatai: van benne szerelem, humor, dráma. Béla (Paczolay Béla, a darab rendezője - a szerk.) remekül megrendezte, Krisztina (Kovács Krisztina, a darab dramaturgja - a szerk.) pedig kiválóan dramatizálta a darabot.

Nem gyakran állítanak színpadra kortárs regényt. Mit gondol, miért fontos, hogy a közönség ilyen művekkel - jelen esetben egy traumaregénnyel - is találkozzon, ne csak a klasszikusokkal?
Mert ez a mi életünk, ez az, ami most történt, ez az, ami bármikor megtörténhet.

Hogyan zajlott a próbafolyamat? Maszkban próbáltak?
A házi színpadon próbáltunk a Vígszínházban, ez egy kis tér. Koromnál fogva én voltam a legveszélyeztetettebb, még nem estem át a víruson, és nem vagyok beoltva sem. A két ifjú kolléganőm viszont már átesett a Covidon. Őszintén megmondom, nem tudtam maszkban próbálni, mert annyira sok szöveget kellett mondani, hogy egyszerűen nem jutottam oxigénhez. Mindenki máson volt maszk, minden sarokban volt fertőtlenítő, minden bejáratnál megmérték a testhőmérsékletünket, a kellékesek pedig minden eszközt, tárgyat naponta fertőtlenítettek. Tehát a színház tényleg mindent elkövetett az egészségünk védelme érdekében, maximálisan vigyázott ránk.

Hogyan lehet tervezni ebben a bizonytalanságban?
Most, hogy ennyire súlyos a helyzet, sehogy. Pár napja ugyan voltam egy televíziós stúdióban, de most, amikor ennyire bezár az ország, nem vállalok munkákat.

Vezető kép: Stekovics Gáspár