Igen, beugorhatsz, sőt, most még ki is jöhetsz! - tarol külföldön a To be, or...? című magyar dokufilm, amely egy hazai sírásó versenyről szól

A "lenni vagy nem lenni" irodalmi gondolat, filozófiai kérdésfelvetés fonalára húzta fel Pozsgai Zsolt és Kerekes András közös produkciójuk koncepcióját, amely egy nem mindenapi megmérettetést, a 4. Országos Sírásó Versenyt veszi górcső alá. A film - amely kategóriájában díjat nyert a Cannes Shorts filmfesztiválon - küldetése szerint nem egy újabb tudósítás kíván lenni, hanem gondolatébresztő etűdként született meg az alkotópáros vágóasztalán. A film nemzetközi szinten sikert sikerre halmoz, már-már világutazónak nevezhető, ugyanis megjárta Amerikát, Indiát, Szlovákiát, Angliát, ám egyelőre a hazai filmes szcéna mélyen hallgat az alkotásról. Következő interjúnkban Kerekes András rendezővel többek közt ennek az okát is kutatjuk.

LSZF-061.hu

Kezdjük a nem mindennapi témaválasztással. Hallottál bármikor arról, hogy van hazánkban sírásóverseny? 2019 őszén elmentem forgatni egy színházi próbára, a Mátyás és Janus című darabra, ahol alkotótársam, Pozsgai Zsolt volt a rendező, aki nem mellesleg már számos hazai és nemzetközi elismeréssel rendelkező, Balázs Béla-díjas, érdemes művész. Zsolt látta, hogy több órán keresztül lelkesen keresem a plánokat a próbán, így az egyik szünetben odalépett hozzám azzal, hogy mi lenne, ha másnap, hajnalban találkoznánk a Déli pályaudvarnál, és kimennénk forgatni Székesfehérvárra, a 4. Országos Sírásó Versenyre. Nagyon meglepődtem először, mert azt hittem ez valami vicc, sosem hallottam erről a megmérettetésről. Zsolt elmesélte, hogy az egészben van egy nagyfokú szürrealitás, ugyanis a sírásó csapatok időre ássák ki a sírokat, a betemetett halmokat pedig a bírák pontozzák. Gondoltam magamban, ez fura kalandnak ígérkezik, így rögtön rávágtam, hogy menjünk. Másnap, útközben megvitattuk az élet nagy dolgait, plusz kitaláltuk, milyen képek, plánok, jelenetek illenek ehhez a témához filmnyelvileg. A felvételek elkészültek, úgyhogy a vágás következett. Zsoltinak volt egy ötlete, hogy ezt az egészet kicsit csavarjuk meg, fűzzünk mögé egy irodalmi gondolatot. Így jött a hamleti lét- nem lét kérdése, amelyhez olyan képeket tudtunk társítani, amelyen a sírásó családok gyermekei jelennek például.

Jelenleg ott tartunk, hogy hét díjat nyertünk vele, és legalább huszonöt feszten került versenyprogramba Olaszországtól kezdve, Thaiföldön át, Amerikáig. Érdekes, hogy Indiában értük el a legnagyobb sikereket, őket nagyon megfogta ez a téma.

Nem ijedtél meg a téma érzékenységétől, amikor Zsolt bedobta azt? Nyilván meghökkentem, amikor megtudtam, hogy létezik egy ilyen megmérettetés, de ha belegondolunk, szinte minden szakmának van versenye, például a fodrászoknak, cukrászoknak. Mindemellett azt gondolom, hogy a sírásóknak, a temetéseket levezénylő embereknek, akik a családdal, barátokkal kísérnek utolsó útjára egy lelket, igen komoly feladatuk van. Osztoznak a család gyászában, fizikai kapcsolatban kerülnek a földi porhüvellyel, ezáltal kicsit a lélekkel is szerintem.

Voltak a versenyen furcsa, groteszk pillanatok? Igen, több is. Megesett az, hogy miközben kameráztam, odalépett hozzám egy sírásó, és megmutatta fényképen azokat a sírhalmokat, amelyekre a legbüszkébb. Először nem tudtam hova tenni ezt a jelenetet, de utólag rájöttem, hogy milyen szép pillanat volt az életemben, ugyanis megértettem azt, hogy mindenben, bármiben lehet szépség. Ott is találhat valaki szépséget, ahol más kétségekkel, félelemmel a lelkében áll. Ilyen a halált övező misztérium: kétségeink és félelmeink vannak ez ügyben. Megnyugtatott ez a pillanat. Hogy bárhol, bármiben kereshetem a szépet, akár még a halált övező misztériumban is.

Miért nem tettetek a filmbe megszólalókat? A háttérből felvett hangokból jövünk rá, hogy hol is vagyunk, nincs mesélője a sztorinak. Illetve hogyan ment a zeneválasztás? Egy olyan alkotást szerettünk volna letenni a nézők elé, ami túlmutat ennek a versenynek az esemény jellegén. A célunk az elgondolkodtatás volt. Mindemellett semmiképp nem akartunk szomorú dallamot választani, hanem azt akartuk, hogy átjöjjön az, hogy egy versenyen vagyunk, és emiatt szükséges volt, hogy a zene is lendületes legyen.

Mit szóltak az filmhez maguk a szereplők? Magán az eseményen sok stáb volt, számos mozgóképes riport készült róla, inkább tudósítás jelleggel. Tőlem is kérdezgették, hogy hova kerül az anyag, mire én elmeséltem, hogy ebből egy dokumentumfilm készül majd. Hát, furcsán néztek rám. De itt jön egy fontos momentum: szeptemberben lesz egy temetkezési konferencia, ahova szeretnénk elmenni forgatni, interjúkat készíteni, még jobban megkapargatni ennek a témának a felszínét. Na itt fogjuk levetíteni a filmet. Kíváncsi várom a reakciókat.

Az interjú elején mesélted, hogy számos nemzetközi filmfesztiválon szerepeltetek szép sikerrel, itthon hogyan fogadta a szakma To be, or...?-t ? Itthon egyelőre sehogy, és erre van egy költői teóriám. Fontos, hogy ez nem sértődöttségből fakadó gondolat, de látom, érzékelem. A filmes szakmában van egy fura dolog, amely azt hiszem, az egész társadalmunkat, mindennapjainkat is jellemzi. A hazai filmes szakma két csoportra oszlik, és ezek az alkotótáborok - bár léteznek üdítő kivételek - se kommunikálni, se közösen dolgozni nem tudnak egymással. Ez szerintem a XX. századi magyar történelem folyománya, az I. illetve II. világháború és a kommunizmus következménye, amelyek után nem kezdtünk tiszta lappal, tele van a jelenünk is elhallgatottsággal. Szüleink, nagyszüleink más-más oldalon álltak a kommunizmusban.

Ezt sajnos a mai generáció is hordozza magában. Azt látom, hogyha valaki, valamelyik oldalon leteszi a névjegyét, akkor bizony kap egy skatulyát, tehetségétől függetlenül.És ez baj. Egyébként ez egy kétoldalú dolog.Oda-vissza kellene működnie a párbeszédnek, a kapcsolódásoknak, tudniuk kellene a leszármazottaknak egymással szóba állni, közösen gondolkodni, közösen alkotni, de én úgy látom, hogy ez a múlt miatt nem, vagy csak nagyon nehézkesen működik. A társadalom fogaskerekei közt homokszemek, szögek vannak. A múlt szögei. A jelen, illetve a jövő nagy feladatait, például a környezetünkkel, az ökológiával való törődést sem fogjuk tudni kivitelezni, ha a múltból származó, és elhallgatott, máig titokban lappangó dolgokról nem fogunk tudni elkezdeni őszintén beszélni, mert akkor az ebben rejlő feloldatlanságokat továbbadjuk a következő generációnak is. Én szeretném, ha ezek a falak leomlanának.

Forgattam filmet Huth Gergellyel, Lejáratás és bomlasztás - A hálózat örök címmel, amely a múlttal való kemény szembesítés, de itt van a Szétszakadt Magyarország is, vagy akár Mező Gábor kutatóval és a Planet Film Studioval közös munkánk, a Levelek a bolondokházából, amelyek eddig elhallgatott, tabutizált témákat lepleznek le. Ezekre az alkotásokra nagyon büszke vagyok, és én magam is sokmindent megértettem a történelmünkből azáltal, hogy rátaláltam ezekre a témákra. A filmes felelőssége az, hogy ha megért a történelemből bizonyos dolgokat, akkor azt ne elássa, elrejtse, ne egy sírgödörbe temesse feldolgozatlanul, hanem jószándékkal vigye vászonra, színpadra azért, hogy a néző is felismerje, megértse ezeket a fontos összefüggéseket. Úgy gondolom, hogy a múltunkból fakadó jelenünk megértése, és feldolgozása komoly létfeladatunk.Ettől fog gyógyulni, egészségessé válni a társadalmunk, és ettől fog tudni felszabadultan együtt alkotni két művész, vagy az élet területén együttműködni két ember, függetlenül attól, hogy milyen családból származik, hogy honnan, milyen sorsfolyamok által érkezett erre a világra.

Vezető kép: MTI/Balogh Zoltán