"A célunk az, hogy a magyar folklór egyik központjává tegyük a Káli-medencét" - Interjú Csúri Ákossal, a Kőfeszt főszervezőjével
Augusztus 3. és 7. között a Káli-medence tíz településén várja a Kőfeszt a látogatókat, amelyet negyedik alkalommal rendeznek meg. A Kőfeszt más, mint a többi zajos fesztivál, ahogy Csúri Ákos, a fesztivál alapítója és főszervezője fogalmaz, "nem a dübörgést választjuk, hanem a dallamot, meg a szöveget". A Kőfeszt küldetése, hogy népművészetünk, néphagyományaink újra élővé váljanak, s hogy a népi kultúra megérintse a fiatal generációt. Természetes környezetben: a falvakban. Interjú.
MÉNES MÁRTA - 061.hu
A “nyugalom fesztiválja”, így hirdetik az eseményt. Ez pontosan mire utal?
Arra utal, hogy köszönhetően a “hiányos térerőnek”, mód van arra, hogy az emberek beszélgessenek egymással, hogy egy-egy nyugodtabb, minőségi program után kiértékeljék azokat, hogy úgy menjenek el egy másik helyszínre, üljenek le egy limonádéra, vagy fröccsre, hogy tudjanak beszélgetni.
Azzal, hogy ingyenes a fesztivál, vindikáljuk magunknak a jogot, hogy eldöntsük: kik lépnek fel, milyen minőségű produkciókat hívunk meg, mert az elsődleges szempont a minőség. Ez által meg is szűrjük a közönséget, tehát, aki öncélú bulizásra, üvöltözésre, meg tuctucra vágyik, az ne jöjjön erre a fesztiválra, mert itt ilyet nem fog találni, helyette népzenét, komolyzenét, kiállításokat és rengeteg kézműves foglalkozást.
A fellépők - Misztrál, Szent Efrém, Ferenczi György, Szalonna és bandája, Fonó, Üsztürü - is mind abszolút értékorientált, egyfajta értékrend mellett a garasukat letevő zenekarok, szóval mi tényleg nem a dübörgést választjuk, hanem a dallamot, meg a szöveget. Ezért gondoljuk, hogy ez a nyugalom fesztiválja. És persze a helyszín sem utolsó: a Káli-medence természeti kincsei és épített öröksége adják azt, hogy az ember bármilyen fesztiválprogram nélkül is megnyugszik, mert egyszerűen gyönyörű a táj.
Épp most olvastam a Ferenczi Györggyel készített interjút, amelyben elismerően beszél a fesztiválról, egész pontosan úgy fogalmaz, hogy itt nincsenek egymás hegyén-hátán a színpadok, nincsen semmilyen felesleges fakszni, továbbá kiemeli, hogy itt nem gagyi, felesleges dolgokat árulnak, hanem a magyar kultúra minőségi szelete van bemutatva. Ez volt az alapvető célkitűzése a fesztiválnak, amikor elindult?
Abszolút ez volt, és ebből nem engedünk. Amíg lehetőség van arra, hogy mindenféle kereskedelmi nyomás nélkül, a saját értékrendünk alapján hívjunk meg szereplőket, addig ez így lesz. Sok olyan jelentkező volt - például ugrálóvárat üzemeltető cég, vagy lufiárus – akik egyszerűen nem illettek a profilunkba, ezért őket udvariasan, de elhajtottuk.
A célunk az, hogy a magyar folklór egyik központjává tegyük a Káli-medencét.
Ebben benne van a népi iparművészet, a kézműveskedés, a népdal, népmese, néptánc, a programok pedig minden este táncházzal zárulnak. Ha valaki eljön, és esetleg valami nem a kedvére való, vagy nem annyira tetszik neki, akkor is van még másik 120 program, amiből választhat. Semmi kényszer nincs az emberen, és ez is ad egy alapvető nyugalmat hozzáállás tekintetében. Mi így gondolkodunk, így tudunk szórakoztatva tanítani, irányt mutatni, értéket átadni. Akik ide jönnek, azok egyfajta közösséget is alkotnak, mert megvan a közös nevező, legyen az a magyar népzene, a néptánc, vagy akár a vásári komédiák.
Csúri Ákos, a Kőfeszt alapítója és főszervezője (Fotó: Steindl Gabriella)A fellépőket milyen irányelv szerint válogatják össze?
Általában olyan fellépőket hívunk, akiknek a művészetében valamilyen úton-módon fellelhető a népzene. Ha azt mondom, hogy Ferenczi Gyuri, aki zseniális, amit csinál a saját műfajában, és koncertzenekarként is fantasztikusak, de ha a kezébe adunk egy hegedűt, hogy most ne bluest játssz, hanem egy kalotaszegit, vagy egy szatmárit, akkor a legnagyobb örömmel húzza el, és az embernek fel sem tűnik, hogy nem egy avatott népzenész játszott. Dresch Misi is, amellett hogy egy félelmetesen jó jazz zenész, furulyán minden gond nélkül, a legnagyobb átéléssel eljátszik egy palatkait, vagy akár egy gyimesit, mert szereti, és a sajátjának érzi.
Korábban úgy fogalmazott, hogy a fesztivál programjait elsősorban a gyerekeknek, a fiataloknak szánják, hiszen nagyon fontos, hogy a népi kultúra természetes módon jusson el ehhez a generációhoz. Erre remek alkalom a Kőfeszt, de mit gondol, a hétköznapokban hogyan kerülhetnek közel a népzenéhez, néptánchoz, a néphagyományainkhoz?
Ez természetesen a pedagógusok hozzáállásán is múlik, de úgy gondolom, hogy erőszakoltan, rájuk erőltetve semmiképpen nem lehet hozzájuk közelebb hozni. Az biztos, hogy nem vezet jóra, ha csak a gyerekcsatornákat és az egyre agresszívebb „mesefilmeket” nézik, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy a népmesék mennyire varázslatosak tudnak lenni. A magyar népmesék, mondák adnak hősképeket, nem kell tehát japán rajzfilmfigurákkal azonosulniuk, amikor ott van nekik Babszem Jankó, vagy Fehérlófia. Jankovics Marcellnek hála, ezek képi feldolgozása is megtörtént rajzfilm formájában. A már ötvenéves táncház mozgalom egymillió embert érint, akik az elején ott voltak, azoknak most már az unokáik jutnak el táncházakba, az már más kérdés, hogy ma a táncházak kiürülőben vannak, áttevődtek a romkocsmákba, vagy már oda se. Ez szerintem a Táncház Egyesület komoly hibája, hiszen ők azért vannak, hogy ez működjön. Letudják az egészet az évi egy sportarénás, abszolút gazdasági rendezvénnyel, ahelyett, hogy azt csinálnánk, amit mi Szalonnával, itt, a Káli-medencében.
Minden hónapban teltházas Kőfeszt Folkklubot tartunk a kis falvakban, ahol vetésforgószerűen vannak a házigazdák, és egy-egy tájegységet mutatunk be. Van népdaltanítás Navratil Andreával, tánctanítás, és mindig hívunk egy hagyományőrzőt is. Így lehet a hagyomány élő.
Ezeken a programokon nagyon sok gyerek is van, akik elsősorban a kézműves foglalkozásokon vesznek részt, de eközben folyamatosan hallják a népzenét, így előfordul, hogy a végén ők is beállnak a tánctanulásba.
Mennyire törekszenek arra, hogy a tanulás olyan legyen itt, mint a táncházmozgalom elindulásakor? Azaz, hogy a konkrét lépések tanulása mellett a gyűjtések során rögzített filmeket is bemutassanak, beszélgessenek?
Erre törekszünk, ezért van velünk mindig egy hagyományőrző, aki elmeséli hogyan él, mi a szokás, az ő nyelvhasználatát hallja a táncos, amíg pihen, így igazán közel kerülhetnek élő hagyományainkhoz. Ráadásul ezek a hagyományőrzők olyan humorral megáldott emberek, hogy az a gyerekeket is leköti. Kicsit úgy érzik, mintha a nagymamájuk, nagypapájuk mesélne, és ez kifejezetten tetszik nekik.
Mit gondol, hogy az új táncházas nemzedék, akik már intézményesített keretek között kerülnek közel a néphagyományokhoz, mennyire helyezik máshova a hangsúlyokat, mennyire nyúlnak más amplitúdóval a tradíciókhoz, a zenéhez, a táncainkhoz?
A világzenei törekvések nekem annyira nem tetszenek, ennél én jóval konzervatívabb vagyok, mert tényleg azt gondolom, hogy az autentikus paraszti kultúra az, amihez közelebb kellene kerülnünk. Az, hogy intézményesítve tanulják a néptáncot, meg a népdalokat, szerintem jó, de ha a tanár nem pedagógusként viszonyul a tanítványaihoz, hanem színpadi emberként, koreografálni akar, akkor nagyon erős a kockázata annak, hogy elmegy a gyerek kedve az egésztől. Ha viszont hozzáadja azokat a néprajzi ismereteket, amelyektől ez egy érthető és elfogadható dolog lesz a diáknak, akkor van értelme. Ebben az esetben ugyanis az intézményesítettség dacára ez egy természetes dolog tud maradni. Én egyelőre azt látom, hogy azt kellene valahogy visszahozni, hogy az eredeti értékek, a gyökerek jelenjenek meg, ezeket kell a mindennapokban megélni.
Fotó: Steindl Gabriella
