Sokat akart a bálna - Így sikerült Brendan Fraser nagy visszatérése

Erősen megkopott szépfiú imidzs, metoo-ügy, hosszú évek óta parkolópályán lévő karrier - az utóbbi időszakban nem állt jól a szénája Hollywoodban az ezredforduló ügyeletes szépfiújának, Brendan Frasernek, Darren Aronofsky azonban lehetőséget adott neki, hogy újra bizonyítson. Kétségkívül élete alakítását nyújtja az 54 éves színész, a dramaturgia és a karekterrajzolás azonban hagy némi kívánnivalót maga után. A bálna felnövés-, és megváltástörténet akar lenni, de nem több egy sötét, depresszív, túlfuttatott párbeszédekkel tűzdelt melodrámánál. Kritika.

MM - 061.hu

Hónapok óta zeng a nemzetközi sajtó Brendan Fraser nagy visszatéréséről. A bálna velencei bemutatója óta többször láthattuk az amerikai színészt elérzékenyülten, elsőként épp az olaszországi premier után, ahol hatperces vastapsot kapott, legutóbb pedig az amerikai filmkritikusok díjátadóján, ahol elhozta a legjobb színésznek járó elismerést. A díj átvétele utáni érzelmes beszédében azt mondta, hogy ez a film a szeretetről, a megváltásról szól, arról, hogy megtaláljuk a fényt egy sötét helyen. Nos, Fraser egész biztosan megtalálta a fényt, szakmája csúcsát jelentheti ez a film, a néző azonban nehezen birkózik meg vele.

Egyrészt azért, mert ma, amikor a filmes eszköztár szinte kimeríthetetlen, akkor a folyamatos ingersokkokon, káprázatos effekteken, bravúros kameramozgásokon, CGI-on edződött nézőt nem biztos, hogy sikerül transzba hozni egy egyszemélyes kamaradrámával. A bálna ugyanis Samuel D. Hunter több mint tíz éve bemutatott színdarabja alapján készült, amelynek megfilmesítési jogát Darren Aronofsky szerezte meg. A műfaji origo persze nem biztos, hogy hendikep, azzal azonban, hogy a film megtartja a kamaradráma jelleget - néhány külső helyszíntől eltekintve végig egy lakásban játszódik, a fókusz pedig a Charlie-t alakító Fraseren van - a nehéz, eddig jórészt csak dokukban boncolgatott téma mellett még egy nem szokványos formával is meg kell küzdenie a nézőnek. Amivel nem lenne baj, ha egy minden elemében kidolgozott könyvről, pontosan megrajzolt karakterekről, és remek rendezésről lenne szó. De sajnos nem így van.

A film egy extrém túlsúlyos, 270 kilós irodalom tanárról szól, aki egy tragédia következményeképp az evésbe menekül, majd olyannyira eszkalálódik a helyzet, hogy tudja, ebből már nincs kiút. Mozogni alig tud, sípol a tüdeje, többször szívroham közeli állapotba kerül. Online kurzusokat tart egyetemistáknak, de a kameráját sosem kapcsolja be, hogy a diákoknak ne kelljen szembesülniük a kinézetével.

A szakzsargont mellőzve, az ember tényleg úgy érzi, hogy Aronofsy itt most érzéseket akar rátukmálni a nézőre, amelyek lehet, hogy maguktól is jönnének, de a rendező mindig egy kicsit hamarabb lép, minthogy az ösztönösen, a maga természetes tempójában tudna utat törni magának. Mi van, ha én nem akarok együttérezni Charlieval? Ellenszenv és empátia közel vannak egymáshoz, vagy épp hogy fényévekre? Sok izgalmas kérdést tesz/tehetne fel ez a film, a rendezői akarat azonban mindennél erősebb, nem kínál válaszlehetőségeket. Egy ilyen manipulatív, a néző kezét végig szorongató rendezői attitűd kontraproduktív, és már nagyjából a film felénél látható, hogy csoda itt már nem fog történni.

Fraser alakítása valóban nagyon erős, ahogyan az őt minden körülmények között támogató Liz szerepében feltűnő Hong Chaué is, a Sadie Sink alakította Ellie karakterét viszont olyannyira túlrajzolták, hogy olykor még a konstans chips-es zacskó zörgetésnél is jobban idegesített. A sok hosszú lelkizős dialógus, valamint az extrém szirupos befejezés pedig még azt is elfeledteti a nézővel, ami egyébként tetszett neki a filmben. Kár érte.

A bálna felnövés-, és megváltástörténet akar lenni, de nem több egy sötét, depresszív, túlfuttatott párbeszédekkel tűzdelt melodrámánál.

A bálna
amerikai filmdráma
117 perc, 2022
rendező: Darren Aronofsky
szereplők: Brendan Fraser, Sadie Sink, Hong Chau