Ez a film messze-messze túlszárnyalja az elképzeléseimet - Interjú Fodor Rajmunddal

Április 20-án érkezik a hazai mozikba A nemzet aranyai (12) című film, amely a vízilabda aranykorszakának történetét mutatja be: hősei azok a vízilabda-legendák, akik 1997-2008 között végigverték a világot. Fodor Rajmund kétszeres olimpiai-, egyszeres világ- és kétszeres Európa-bajnokkal a film sajtóvetítése után beszélgettünk többek között arról, mi volt e csapat titka, miért érezte úgy, hogy olyanok, mint egy jól működő család, de szó esett a Kemény Dénes és a játékosok közötti izgalmas dinamikáról, és természetesen a sportág és a magyar sport egyik legnagyobbjáról, Benedek Tiborról is.

MÉNES MÁRTA - 061.hu

Most láttad először a filmet? Erre számítottál?
Láttam már ebben, illetve az előző, és az azelőtti verziójában is. Valamiféle elképzelésem volt, de azt, hogy milyen vonalon megy majd a film, hogy személyekhez, vagy eseményekhez lesz-e kötve, vagy mindkettőhöz, azt nem tudtam. Az biztos, hogy a végeredmény messze-messze túlszárnyalja az elképzeléseimet. Olvastam sportolók életrajzi könyveit, láttam sok sport-életrajzi filmet, ami Magyarországon készült az utóbbi időben, de azt gondolom, hogy ez a film egy teljesen külön kategória.

A film több műfaj határán mozog: nem dokumentumfilm, nem is játékfilm, nehéz megmondani, hogy milyen műfaj.
Pont ezen gondolkodtam, hogy ha megkérdezik, hogy ez milyen film, akkor mit fogok mondani. Dokumentumfilm? Nem. Riportfilm? Nem. Sportfilm? Mindez, vegyesen. Nekem nagyon tetszik ez az “up and down”-módszer, amivel Tamás (Zákonyi S. Tamás, a film rendezője - a szerk.) dolgozott: azaz, hogy nemcsak a sikereket mutatja be, de kudarcok is szép számmal szerepelnek benne. Ami pedig mindvégig jelen van a filmben, az a humor. Jó hallani a derűt a moziteremben, és ez nem csak annyi, hogy “haha”, hanem az ember tényleg dől a nevetéstől Biros Peti félmondataitól, vagy egy jól fölépített Varga Dani-mondattól.

A rendezőtől elvárás volt, hogy ne a mostani fejetekkel fogalmazzátok meg, ami történt a meccseken és a csapat mindennapjaiban, hanem próbáljatok meg visszaemlékezni, belehelyezkedni a fiatal énetekbe, előhívni az akkori érzelmeiteket. Ez mennyire volt nehéz? Pláne kameraszituációban.
A kameraszituáció mindig különleges, de azt hiszem, a társaim nevében is mondhatom, hogy nem vagyunk már kameraérzékenyek, hozzászoktunk a reflektorfényhez. A pillanatok visszaidézése pedig azért nem volt nehéz, mert ezek a pillanatok itt élnek bennünk. Ahogy a film elbeszéléseiben is előjött, elég csak egy fél mondatot, vagy egy kis részletet megemlíteni, és mindenkiből azonnal előtörnek az emlékek. Ezek még mindig, ennyi év után is élénken élnek bennünk. Én tizenhat évig voltam velük válogatott, az első négy évben Horkai György, majd Kemény Dénes szövetségi kapitánysága alatt, ez elég hosszú idő, de tényleg ki tudom jelenteni, hogy minden pillanata megmaradt bennem.

Olyan, mintha el sem telt volna ez a sok év - nemcsak múltbeli mondatokat idéztek szó szerint a filmben, de egy-egy grimasz, poén, beszólás is élénken él bennetek.

Voltak olyan sztorik, amik most láttak napvilágot, amikről nem tudtál, vagy amik megleptek?
Ami a filmben szerepel, abban nekem nincs semmi újdonság. 2008-ban Malagában és a Pekingben már nem voltam ott a csapattal, így ezek a sztorik tudtak csak újat mondani, persze úgy, hogy azért az elbeszélések alapján már képben voltam.

Egy igazán izgalmas dinamika rajzolódik ki Kemény Dénes és köztetek. Olykor mintha olykor kilépne a kapitány-pozícióból, és ti, csapattagok mutatnátok neki az utat, mintha ti húznátok ki egy-egy, akár mélyebb állapotból.
Ez úgy működik a vízilabdában, hogy serdülőkor környékén, de biztos, hogy ifi kor előtt megváltozik az edző-játékos viszony. Addig a nevelőedző mondhatni, fölérendelt szerepben van, egyengeti a játékos útját, utána viszont már inkább partnerségi viszonyról beszélünk. Természetesen megmarad leadernek, ő a megmondó, ő hozza a taktikát, ő hozza a stratégiát, de a kisfelnőttekkel már úgy kell bánni, mint a felnőttekkel, onnantól kezdve végig ez a partnerség kell, hogy működjön, oda-vissza.

Zákonyi S. Tamás már 2000 óta forgat a csapatról, régóta ismeritek. Könnyen megnyíltatok előtte? Okozott nehézséget megfelelni a rendezői instrukcióknak?
Ez egy negyedszázados ismeretség Tamással, úgyhogy nem volt olyan téma, amit a vízilabda kapcsán ne tudtam volna vele megbeszélni. Sokat utazott is velünk, velünk együtt lélegzett.

Nem volt olyan szituáció, amikor nem láttátok szívesen a kamerát?
Egy sportoló életében mindig vannak olyan pillanatok, szituációk, főleg a felkészülés bizonyos szakaszaiban, amikor nem kell oda a kamera. Bármilyen sportról beszélünk, a felkészülés alatt nem történhet meg, hogy a sportoló ne legyen kimozdítva a komfortzónájából. Ha így lenne, akkor nem hozna eredményt. Tamásék viszont tudták, hogy mikor kopogtathatnak, mikor filmezhetnek, egy idő után pedig - nyilván ahogy jöttek a sikerek -, mikor elmozdultunk a profi lét felé, kijelöltek sajtónapokat, fotósnapokat, beengedték őket akár a konditerembe is, és szépen kialakult egy normális munkatársi viszony, amelyben mi voltunk a termékek, ők pedig az előállítók.

A rendező elmondta, hogy nem Benedek Tibor-emlékfilmet szeretett volna készíteni, ugyanakkor nagyon szép pillanatokat láthatunk róla benne.

Amikor az NFI-től is megkapta a támogatást a film, egyértelmű volt csapat szinten is, hogy vállaljátok a szereplést?
Még mielőtt az NFI a film mögé állt volna, már megvolt a konszenzus a játékosok és az ötletgazdák között. Amikor Tibor elment, Tamással együtt mentünk a margitszigeti uszoda előtti fáklyás menetre, akkor Papesz (Molnár Tamás - a szerk.) azt mondta, hogy most már nincs mire várni. Igazából ez volt az a pillanat, amikor eldőlt, meg kell születnie ennek a filmnek.

Kiknek ajánlod A nemzet aranyait (12)?
Remélem, hogy sok gyerek és család megnézni, és erőt merít majd belőle, mert jó pár olyan momentum van benne, ami nagyon erősen motiváló lehet az embernek, bármely életszakaszban.

Fotó: Hatlaczki Balázs