1111 éves a magyar történelem egyik legnagyobb győzelme (PS-mozi!)

Csaknem az egész német térség országai összefogtak 907-ben, hogy felszámolják a rájuk veszélyt jelentő, őket folyamatosan hadjáratokkal terhelő magyar államot. A magyarság hozzávetőleg egy évtizeddel korábban vetette meg a lábát a Kárpát-medencében, a komoly szervezési képességekről tanúságot tevő honfoglalás révén. Mintegy 100-150 ezres népesség tette meg az ezer kilométeres utat Etelközből, magával hozva szekereken a jurtáit, felszereléseit, személyes holmijait, akár egymilliós jószágállományát, előre bebiztosítva a gazdálkodása folytonosságát úgy, hogy egyévi aratás is kimaradt a vándorlás miatt. Útközben át kellett kelnie a népnek a Kárpátokon, ahol előre le kellett osztani, hogy kik melyik hágókon és szorosokon haladjanak. Minderre összesen alig fél évük volt, hiszen késő tavasszal, a hágók járhatóvá válása után indulhattak, és az őszi esőzések előtt mindenkinek meg kellett érkeznie az új hazában kijelölt szálláshelyére. A feladatot nehezítette, hogy a haderőt kétfrontos háborúban megosztva, délen a bolgárok, északnyugaton pedig a morvák ellen kellett biztosítani a menetet.

A német fejedelemségek 907-es, egyesített támadásakor is meg kellett villantani a magyar katonai képességeket. A Luitpold bajor őrgróf, Theotmar salzburgi érsek és Sieghardt herceg által vezetett német sereg valószínűleg számbeli fölényben volt, amit úgy akart kihasználni, hogy két menetoszlopban érkezve a Duna mindkét partját megszállta, és a folyón érkező hajóhaddal biztosította az óriási sereg utánpótlását. Így próbálták megakadályozni a magyar taktikai mozgásokat, hogy a kellő időben egyesülve, végső csapást mérjenek a mieinkre. A dolgok azonban egész másként alakultak.

Alig néhányan élték túl a betolakodók közül

A nomád könnyűlovasság portyái már az úton lévő németeket folyamatosan zaklatták (Theotmar érsek már egy ilyen összecsapás során meghalhatott), majd a magyar fősereg egyenként leszalámizta az ellenséget. Július 4-én elpusztította a kisebbik seregrészt, majd égő nyílvesszőkkel felgyújtotta az utánpótlást szállító hajókat, július 5-én pedig a Dunán észrevétlenül átúsztatva a nagyobbik német sereget is tönkreverte. A következő napokban veszett menekülés vette kezdetét a Duna völgyében: a német katonák, nyomukban az őket kaszaboló magyar harcosokkal, a 250 kilométerre nyugatra levő Ennsburg váráig iszkoltak – már akik egyáltalán eljutottak odáig. Ott a magyarok – tetézve a megsemmisítő győzelmet – kicsalták a vár helyőrségét, és őket is megverték egy búcsúcsatában, végül elfoglalták a várat, és egészen odáig tolták ki az ország nyugati határát. Ezek az utóvédharcok valószínűleg július 7-ig tartottak.

Pórul járt, aki a magyarokra támadt

Sajnos alig van írásos forrásunk a pozsonyi csatáról és a korszak más fontos összecsapásairól, az viszont feltételezhető, hogy egy zseniális magyar hadvezér aratta bő egy évtized hatalmas győzelmeit. A Brenta folyónál 899-ben az itáliai longobárdok seregét semmisítették meg a magyarok, 907-ben pedig Pozsonynál ugyancsak alig maradt hírmondó az ellenségből.

A magyarok különös gondot fordítottak a menekülő ellenség üldözésére és levadászására, ezzel a kíméletlen hozzáállással teljesen megtörve az ellenállást. A győzelmet viszont ezt megelőzően olyan taktikai elemek által vívták ki, mint a harcmező aprólékos felderítése, az ellenség megtévesztése, altatása, majd rajtaütésszerű lerohanása, csapataink elrejtése és az ellenség feléjük terelése, gyors csapatmozgások, az ellenség által lehetetlennek tartott átkelések folyókon, óriási fegyelem és rendezettség, valamint végtelen türelem a csata megfelelő helyének és idejének kiválasztásánál.

Videó: László Petra