Milyen állapotban van a magyar jobboldal?

Az emberi lélek bonyolult, balsejtelmeink az előző nagy győzelmek előtt is voltak, és akkor azok voltak boldogok, akik hatékonyan elhessegették őket, és nem azok, akik igyekeztek ezeket kibeszélni. Az alaphiba tehát az valószínűleg, hogy a 2022-es győzelem után elmaradt a szembenézés azzal, milyen nyilvánvaló tévedéseink és hibáink ellenére nyertünk.

Mit mond most a pesszimisták realitásérzéke?

Attól tartok már a 2018-as győzelem kezelésében is kudarcot vallottunk, mert elfogadtuk azt a fociból származó mondást, hogy a győzelmet nem kell megmagyarázni. Jelen állás szerint egyébként egy győzelmet is meg kell megmagyarázni, a Tisza győzelmét, ahhoz ugyanis teljesen másként van közünk mint a saját vereségünkhöz.

A fő érzésünk most egyébként az, hogy olyan emberek miatt kell szégyenkeznünk, akikkel mi soha nem jártunk egy társaságba. Persze továbbra is igaz, hogy a politikai ellenfeleink hazudnak, mint a vízfolyás, de azért kiderült, hogy nem mindenben voltak kénytelen hazudni, volt amiben igazat is mondhattak volna akár, az is elég kellemetlen lenne.

Nem csak Budapest nem jobboldali, vagy fideszes, hanem a budapesti elit döntő többsége sem az. A döntő többség alatt itt én minimum 90 százalékot értek, a “Budapest vízfej” sohasem kormányozni akarja az országot, hanem sokkal inkább birtokolni. Egy vidéki tévéhez belépő ifjúnak mondta egy távozó kolléga a kilencvenes években, vigyázzon a vezetőséggel, mert ezek nem kétszínűek, hanem “sokszínűek”. Sok helyre jó ez a mondás.

A “magyarországi jobboldal” ezen részére a lépéseit nem is árulásként éli meg, ők csak a “helyükön maradnak” és ez a hely ugye nagyon fent van. Ehhez nem csak “sokszínűnek” hanem színváltósnak is kell lenni. És ez igaz az úgynevezett felső-középosztályra is, sőt az úri középosztály időről-időre előbukkanó képviselőinek a jelentős részére is. Az egykori hazafiságuk és jobboldaliságuk elillant, simán betagozódtak az európai bürokrata rétegekbe, vagy méginkább a világszintű multik elitjeibe. A Shell és a Meta állampolgárságú parvenük gezemicéjében bizony ott vannak a történelmi Magyarország “nemességének” liberálissá satnyult leszármazottai is. Egyedül a pénzhez és a hatalomhoz hűek, semmi máshoz, de miután jó helyen laknak és a rokonaik is jó helyen vannak, a magyar jobboldal választási győzelmei után nem csak az előzetes hozzájárulásukhoz, hanem tehetségükhöz képest is a pozíciók és lehetőségek sokszorosát kapták meg (ingyért).

Nyilván itt nem a nem is kis számú pozitív esetről beszélek, hanem arról a szociológiai jelenségről, amely az elmúlt 16 évben az országépítés, a közösségépítés, a tudományfejlesztés és minden más meghatározó részét az ő kezükbe adta. Még a semleges, átlagos középosztállyal is sokkal többre mentünk volna. Sőt velük mentünk volna bármire egyáltalán. Az a jó gazdasági elit ugyanis, amelyik nem a bútoroz össze a hatalmi elittel, mert el van foglalva a termeléssel, amelyik a pályázati lehetőségekkel találkozik először és a politikussal legfeljebb az ünnepélyes átadón fut össze. Persze a teljes elkülönülés illúzió, de ahogy elnézem a politikai ellenfeleink sokkal jobban “házasodnak” mint mi, és meglepően sok unokatestvérük is van. Jelen állás szerint még az is döntés kérdése, hogy ki milyen irányú “unokatestvérségét” használja éppen.

A magyar jobboldal szociológiai hátországának nem használt túlságosan az elmúlt 16 év. Egyrészt nem reagáltuk le a közösségi média totalizálódását és az ebből következően már néhány évente létrejövő és gyakorlatilag teljes generációs szakadékokat. A keresztény középosztály eltartott kisujjal ált hozzá a jobboldali kormányzáshoz, felelevenítette régi vallási és hittételbéli ellentéteit. Hatalmas influenszer és média karriereket lehetett a kereszténység, az egyházak kritizálására építeni, de nem csak kívülről, hanem belülről is. A fiatalok között sikeresen leválasztották a kereszténységet a konzervativizmusról és a jobboldaliságról és ezt bénultan néztük az elmúlt 16 évben is. A választási vereség után olyan hangok is hallatszottak egyházi körökből, hogy a jobboldali kormányzat “túlszerette” az egyházakat.

A Fidesznek, mint pártnak az állapotát nem látom át, de nem érzékelem azokat nagyvárosi értelmiségi csoportokat, közösségeket, amelyek szakmai hátteret adhatnának egy alulról építkező megújulásnak. A választási eredményekből adódóan legalább annyi szerencsénk van, hogy azok, akik eddig az érdekhátteret adták mindenhez, jóval kisebb mértékben terhelnek bennünket a kéréseikkel a továbbiakban. Persze csak azután, hogy már nem lesz mit kérniük.

Kiemelt kép: Hatlaczki Balázs