1956, Ukrajna, Orbán Balázs

Ne menjünk már el a sztori talán legfontosabb, visszatérő eleme mellett. Ne hagyjuk, hogy ez az álságos, visszatérő tematizálás válasz nélkül maradjon. És semmiképp ne védekezzünk a kérdésben. Sőt, nekünk van okunk és erkölcsi alapunk számonkérni, akár támadni és vádolni is. De nem szoktunk. A jobboldal (nem csak itthon, az egész világon) hagyja, hogy a baloldal tematizáljon, amire aztán mi védekezni, magyarázkodni kényszerülünk. Évtizedek óta ezt csinálják, ez a taktikájuk egyik fontos eleme.

Most Orbán Balázs mondatait fogták meg, és tették ki a szégyentáblára, majd pedig vezényszóra dobálják a köveket. Ugyanígy tettek Kövér Lászlóval is, amikor a „köteles beszéd” fogalma megszületett. Dehogy akarta ő felakasztani a politikai ellenfeleket. (Megjegyzem, épp a baloldal az, amelyik azóta ezt konkrétan kimondja. Gátlástalanul kandelábereznek a politikusaik és újságíróik, az egyszerű aktivisták és kommentelők ennél sokkal cifrábbakat is mondanak.) Kövér László iróniát használt azokra, akik az állandó halálkultuszt, a mindenszarizmust, az önfeladást, öndegradálást hirdették a magyar nép számára. OK, akkor még óriási médiatúlsúlyban volt a baloldal, így könnyedén, szinte ellenállás nélkül keresztül tudta vinni a narratíváját. Mára azért hál’ Istennek, sokkal jobban állunk. Nem is sikerült Orbán Balázs vudu-babázása. Ettől még biztos, hogy neki személyesen nem volt könnyű, és érzékenyen érintette mindaz az aljasság és hazugság, ahogy megpróbálták lekaraktergyilkolni. Az igazságtalanságot minden ember – mínusz a Márki-Zay vagy Magyar Péter típusú szocio- és pszichopaták – nehezen viseli. Amikor kiforgatják a szavait, szalmabábot építenek belőlük, és utána megkövezik. Ez a vihar azonban szerencsére elmúlt. A baloldal újabb karaktergyilkolási kísérlete fulladt kudarcba.

De tényleg ne engedjük, hogy megússzák, és újabb hasonló rohamokra készüljenek. Amikor majd ismét meglóbálják a morállófaszt, és le akarnak vele sújtani valaki fejére. Ha itt valakinek súlyos morális eltévelyedése van, az épp ők. Azok, akik őt most támadták. Ráadásul nem először találkozunk ezzel az érveléssel, visszatérő mantrával. Amikor a jelenlegi Ukrajnát és az ország vezetését az 1956-os magyar szabadságharcosokhoz hasonlítják. Ez az állítólagos párhuzam nemhogy csúsztatás, álságos, hamis összemosás, nem csak történelemhamisítás, hanem a hősök emlékének meggyalázása, kegyeletsértés, már-már blaszfémia.

1956-ban szabadságszerető, idealista, a világpolitika játszmáival mit sem törődő, azokat nem is ismerő magyar emberek elégelték meg a terrort, az elnyomást, és lázadtak fel ellene. A nálunk állomásozó idegen katonai csapatok, az őket itt állomásoztató idegen hatalom és annak helyi képviselői, áruló politikusok és ÁVH-s pribékek ellen. És ennek a lázadásnak az élére álltak tisztességes, vagy korábban ugyan aljas, de a történelmi helyzetnek – vagy talán Isten közbenjárásának? – köszönhetően a damaszkuszi útra lépő politikusok. Az, hogy a forradalom elbukott, épp a nagyhatalmi játszmák áldozataként, az már egy másik, szomorú téma. De a forradalom tisztasága, a magyar nép, munkások és értelmiségiek őszintesége és egysége példa értékű. Ezt a méltóságot, magasztosságot sározzák be mindazok, akik bármilyen párhuzamot vonnak a mai Ukrajnával.

Az ukrán háborúnak igazából három szintje/aspektusa van, amiből az egyik valóban egy nagyobb hatalommal szembeni védekező háború. Ha ebből állna az egész, akkor nem kérdés, hogy minden elismerést, támogatást megérdemelne. És még akár az 56-os párhuzam is megállna. De ehhez a szinthez – nevezzük középsőnek – képest van egy alacsonyabb/lokálisabb/rejtettebb szint is: egy polgárháború. Amit az ukrán állam vezetése vív évek óta állampolgárainak egy része, a kisebbségek ellen. Elsősorban persze a nagy számú orosz kisebbség ellen; velük szemben fegyverrel, paramilitáris alakulatok felhasználásával, pogromokkal, gyilkosságokkal, a legdurvább fizikai atrocitásokkal is. De a kevésbé látványos kisebbségekkel, így a magyarokkal szemben is. Velük szemben „csak” a nyelvhasználat korlátozásával, magyarságuk ápolásának ellehetetlenítésével, mindennapi életük adminisztratív nehezítésével.

És van egy harmadik, „magasabb” szint: ez pedig a proxy-háború, amit valójában az USA vív Oroszországgal szemben. Amihez felhasználja Ukrajnát, annak katonaságát, feláldozva emberéletek akár százezreit, saját geopolitikai céljainak érvényesítéséért. Azért, hogy világhatalmai státuszát, európai hegemóniáját ne veszélyeztesse Nyugat-Európa és Oroszország közeledése. Ennek érdekében saját európai szövetségeseinek gazdaságát is szétveri, az előretolt bástyaként felhasznált országot, Ukrajnát pedig nekivezeti a szomszédos atomhatalomnak, Oroszországnak. Először forradalmat szervez a legitim, demokratikusan megválasztott vezetéssel szemben (Majdan, 2014), majd pedig a gazdasági elitje és vezető politikusai, Kijevben egymásnak adva a kilincset, fellázítják a katonaságot, hogy győzzék le Oroszországot. (Erről nyilvánosan elérhető videófelvétel van, szóval a Rácz Andrások és hasonlók szerecsenmosdatásai és egyéb hazugságai teljesen fölöslegesek.)

Míg Magyarországon szovjet csapatok állomásoztak 56-ban, Ukrajnában épp az amerikai hadsereg – és a NATO – volt jelen fű alatt. Oroszország lépéskényszerben volt, és bár valóban csúnya dolog egy másik országot megtámadni, nem is mentjük fel Oroszországot ennek felelőssége alól, de ha realistán, érzelemmentesen nézzük a dolgot, nem nagyon volt más lehetőségük. A diplomáciai próbálkozások kudarcot vallottak, a megállapodásokat a Nyugat rendre felrúgta (ezt is maga Angela Merkel vallotta be a Minszki Egyezmény kapcsán, szóval itt sem érdemes hablatyolnia a „szakértőknek”), és hát ha tetszik, ha nem, Oroszország egy meghatározó hatalom, nem csak a világ legnagyobb nyersanyagkészletével, de a legnagyobb atomarzenáljával is, így mindenképp valamiféle megállapodásra, együttélésre kell vele jutni a környező országoknak. Ráadásul a Szovjetunióval ellentétben – a mai Oroszország és annak vezetője, Vlagyimir Putyin sokkal okosabb, és tisztában van vele, hogy horribilisan sok pénzbe kerülő katonai kalandok, külföldön állomásoztatott csapatok helyett gazdasági erőfölényét alkalmazva sokkal könnyebben, olcsóbban, mások számára is elfogadhatóbban tudja érvényesíteni az érdekeit.

Nyilván az amerikai érdekeknek ez nem felel meg. De ahogy Amerika sem fogadja el, ha valaki a Föld nyugati féltekéjén rakétabázist létesít (ez a Monroe-doktrína), vagy a szomszédságában bármilyen módon politikai befolyást igyekszik szerezni, úgy Oroszország sem fogadja el, hogy NATO-rakétákkal nézzen szembe Ukrajnában.

A geopolitikai szempontokat persze hosszan lehetne még bemutatni. Ne felejtsük azonban el azt az „aprócska” dolgot sem, ahogy az ukránok viselkednek velünk, magyarokkal szemben. Nem csak az ott élő kisebbségekkel, hanem akkor is, amikor Magyarországot fenyegetik, hogy az ukrán hadsereg egy óra alatt képes elérni nemhogy Budapestet, de a Balatont is. Nem emlékszem, hogy a magyar hadügyminisztert vagy vezérkari főnök 1956-ban Romániát azzal fenyegette volna, hogy ha nem segít nekünk, akkor nemhogy Erdélyt, de Havasalföldet is elfoglaljuk. Mondjuk, nem lettünk volna rá képesek, de igény lett volna rá. Ilyet azonban akkor sem mondunk egy másik országnak. Főleg ha segítséget várunk tőlük.

De OK, ez csak az ukrán vezetés bumburnyákságát mutatja. De a körülmények, geopolitikai szempontok is egészen mások, mint 56-ban. Sem ténybeli, sem morális alap nincs tehát arra, hogy a mai ukrán vezetés és annak motivációi, valamint 56 hősei között bármilyen párhuzamot vonjunk.